Sűrű Sötét blog

minden lépésnél van tovább

UTH Visegrád Trail 29k
helló bébi, te nyomorult állat!

The time has come! Elérkezett hát korunk nagy csatája az UTH bébitávja. Az a verseny, amire elsőként neveztem be a tavaszi veretések közül még november elején, Perugiából. Sose tudtam igazán hova rakni ezt a dolgot. Mármint neveztem egy sor versenyre, oké, VTM, GTT, Muzsla, stb., de az UTH az valami más. Magyarország legnagyobb terepversenye.  Vagy 1100 nevező. 34 ország futói. Hihetetlen és feldogozhatatlan, semmi más általam tapasztalt futórendezvénnyel össze nem hasonlítható. Misztikus legenda, egy kibaszott fekete ló a szememben. 

Még akkor is így érzem, hogyha csak a legkisebb távra mentem, a 29 kilis 1100+-os szintű BÉBIverseny csak meghúzódik az ultratávok fölényes árnyékában. De valakinek ez is bitang kihívás. Nekem például az. Ez volt a leghosszabb versenyem és holtversenyben a leghosszabb futásom is. A szinttel már találkoztam egyszer, a Muzslán hasonlóan hervasztó volt az emelkedés,de ez más. Ez az UTH. Mindenki erre készül, erre akarja igazán kipolírozni a bohócot  futócipőt. Itt lehet nagyot mutatni, odaverni az igazi nagyágyúknak, mez-szaggatva berongyolni egy végesprinttel a Szentendre bájos utcáin tapsikoló turisták és hétvégérekiszakadtpestisznobok áradata előtt a célba. Vagyis én így képzeltem el valahogy.

Előzmény: a felkészülésembe belerondított egy jó adag zh a héten, 2-szer azért csak voltam futni, felnéztem a Gellértre és pénteken otthon egy 10 kilis szaggatást is beszerveztem a Gerin. Nem egy nagy terv, de ez van. Mivel az elmúlt 2 hónapban sokat versenyeztem, úgy voltam vele, hogy azért formában vagyok, ez a 10 napos langyulás csak nem hoz le annyira. Szombat este Pesten még egy akklimatizációs Supernem pogo pár sörrel lekísérve, aztán 5 óra alvás után nekiindultam a mocskos HÉV-el  a fővárosból eltévedt turisták festői gyűjtőhelyére. Kicsit aludtam a zötykölődő  vonaton, majd odaérve felslattyogtam pár futótárssal a központba. Rajtcsomag átvétele sima, wc sor vagy 10 perc, aztán indulnak a buszok Visegrádra. Végig ment a zene a fülemben, minden jöhetett. Ezen amúgy sok múlik, hiszen itt dől el az, hogy mi fog menni a fejedben (jó esetben csak 3-4 órán keresztül) a versenyen. Szóval tényleg jött minden, Iron Maidennel tüzeltem, Bohemian Betyarsra majdnem felpattantam a buszon, a Belga cifra szövegét pedig legszívesebben szétrappeltem volna a békésen koncentráló sporttársak között. De a háttérben izgalom, elfojtott bizonytalanság várt. Nem nagyon tervezgetek időt, azért örültem volna egy 3.30-as teljesítésnek és top 100-as helyezésnek, de kit izgat amúgy, ezek csak a családnak kellenek, hogy tudják, hogy mi van. Felértünk a Salomon  Salamon-toronyhoz, kis chill, pár kör pisi és indult is a rajt.

Leszögezném, hogy a számon 417-en indultunk, ami kurva sok, azon a kis köcsög kapun meg persze nyomakodott a nép kifele. Én a középső részleg elejéről indultam, előbbre már nem fértem oda, de sok olyan spori állt előttem, akit kapásból ki kellett kerüljek, ez az első kilin elég jellemző volt. Úgy voltam vele, hogy ki tudja mikor szűkül be az ösvény, jó lenne, ha nem kéne másokhoz igazodnom a továbbiakban. Ennek megfelelően okosan-igényesen , szépen, ahogy csillag megy az égen, másfél km után 185-re basztam fel a pulzusomat. Ez nem volt persze betervezve, de hát nagyon más sem, szóval nem bántam, nyomjuk. A felfele nyomakodós úton sok hasznát vettem a botjaimnak, amiket már a kezdésnél is kihúzva vittem magammal, de az első kb. 6 kilis emelkedő -pár rövid szakaszt leszámítva- nem volt annyira vészes, hogy ezeket nagyon komolyan kelljen használnom. Viszonylag sok embert rántottam be az első 6-on, közülük is érdekes volt egy mecseki alakulat egy kissráccal, aki nagyon jól ment, a befutón is láttam, nagy Fel neki. Velük tartott még egy szőke hölgy, női 2., ahogy később megtudtam. Vele elég sokáig egymást előzgettük, végül berántott a végén, én már csak a célban láttam. Az első frissítőponthoz a mezőny elejével értem be, ez elég fasza, bár akkor még fogalmam sem volt róla, meg nem is érdekelt. Nyomtam, ahogy tudtam és csak ez számított. Egy ideig tapadtam a női elsőre is, de aztán ő nagyon keményen tolta, én még kevés vagyok ehhez, engedem, hadd menjen. A crew amúgy kegyetlen jó fej, szurkoltak, töltöttek minden isten volt. Idő Miami, van vagy 27 fok, izzadok, mint a ló, de a többiek is, nem aggódom. 10-nél egy gél, nem is rossz, citromos decás BCAA-val, tisztára, mint a nagyok.

uth1.jpg

fej lvl: diszkódiktátor

 

Nagy dilemmával találkoztam futás közben, miszerint elrakjam-e a botokat, vagy ne. Úgy döntöttem, meghagyom őket, mivel a táv második felében a szintmetszet alapján felülünk a szopórollerre. Bár még volt egy veretősebb lejtő, de a Vörös-kő és a Nyerges főszereplésével kecsegtető double penetration (linket inkább nem rakok ide)  Csanya rendezésében egyre csak közeledett. A sokkoló tényleg az az egészben, hogy felnézel és baszki nem látszik a teteje, csak egy rohadt nagy fal gyökerekkel, sziklákkal, kövekkel. Ehhez hozzájött még a fejemben az ekkor megindult, verseny előtt hallgatott random nóták kieséses játszmája, aminek a győztese az eszméletlen buta és fülbemászó szövegű Diszkó diktátor lett a Belgától.  Most gondold el: készülsz a legnagyobb emelkedőre a legnagyobb versenyeden, ez a szar megy a fejedben és csak bámulsz fel a falra:

 

 

 

 

 

vko.png

 

Na azért nekimentem. Botok újra használatban, a hosszabbított nyél elég hasznos, öles mozdulatokkal döfködök, igyekszem minél gyorsabban felérni a csúcsra (haha, kurva vicces). A nagy kielégülés elmarad, tudom hogy van még egy menet, de fent vagyok, köszönhetően főleg az előttem küzdő úrnak, aki adta a lendületet és a lelki támaszt a folyamatos káromkodással (nem vagyok egyedül) és az ekkor még mögöttem kapaszkodó mecseki szőke hölgynek, aki indirekten nem hagyott kiállni (szorosan jött mögöttem). Szétnézve remek a kilátás a tetőről, de nem érünk rá, megy a hármasfogat lefele, nyaktörő ösvények, már én vezetem a kis csapatot, de az ez után kezdődő kemény emelkedőn, amely a Nyergesre visz, lemaradok, belesétálok, majd már két másik tag nyakán lógva húzom fel magam az utolsó lokális maximumhoz. Ilyenkor eszembe jut, hogy ez csak a bébi táv, mi lehet a nagyokon? Eszembe jut tovább az alcímet adó Európa Kiadó dala is: helló bébi, te nyomorult állat, soha nem akartam különbet nálad. Hát ja, volt pár nehéz perc, mocskos idők.

Kéne egy kis víz, de megnyugtatom magam: pár kili lefelé és itt a skanzen. Ránézek az órára: 6.40-es átlag. Na jó, ezt most lefaragjuk egészen 6-ig. Ja tényleg ezt gondoltam, szóval el is kezdtem a dolgokat. Futás közben összecsavartam a botokat, majd őrülten elkezdtem tolni 20 kilivel és több mint 1000 + szinttel a lábamban. Ennek nyilván csak egy vége lehetett: közelítve az előttem futó sporihoz olyat rúgtam a lépő lábammal egy kődarabba, hogy ha az laszti lett volna, ma már legalább a németekkel készülnék a vb-re. Persze a kő el sem mozdult, én meg elkúródtam az ösvényen, de csodák csodájára (köszi Istenkém) semmi bajom sem lett, csak az esés közben begörcsölt a vádlim, de ki nem szarja le, 6-ra le kell vinni az átlagot. -Itt megjegyezném, hogy sosem voltam az a maximalista, őrült teljesítményfutó, de az utóbbi versenyek jól sikerültek, a kisebb létszámúakon még dobogót is fogtam, szóval nagyon elhittem.- Szóval felpattanva nyomattam tovább, az előttem futó úr elengedett inkább, nem hiányzott neki, hogy egy prosztó suhanc estében átbökje a hátát futóbotokkal, köszi még egyszer. Nyomás a Skanzenhez. Mindenki tök jóarc, megy a taps, töltik a kulacsot, atom minden, megkezdem az utolsó kiliket.

Meleg, beton, szar, a városban szép patakpart szurkoló kisgyerekekkel. Nyomom, be a belvárosba: és ez a katarzis, amit a magamfajta tacskó még sosem tapasztalt: tapsolnak random emberek, járókelők hajráznak, én balfasz még egy kis utcát benézek 20 méterre a céltól, a néni két fagyival a kezében szól, hogy nem arra aranyoskám, hülye, van trackem is, mindegy. Be a célba, kolomp speaker nyomja ezerrel, látom az időt, de nem hiszem el : 3.01.valamennyi. LOL óriási,  csippantás, vizes törölköző, a chipem helyett a Tomtomot akarom leadni, nembaj. A mecseki ezüstérmes lánnyal beszélgetünk kicsit a célban, kurva jó az Erdinger és az uborka.

Nincsenek szavak, istenkirály verseny, ez tényleg élvonalbeli lehet. Fasza crew, szép pálya, jó jelölés, finom kaja, hihetetlen hangulat. Biztos, hogy jövőre is.

 

OFF: hazaérve láttam, hogy a 13. helyet szereztem meg a 417-ből. LOL 

OFF2: a befutós képem valahol elmaradt, mindegy Update, faszt itt van:

utvege.jpg

finom

A bejegyzés trackback címe:

https://surusotet.blog.hu/api/trackback/id/tr3913994246

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Friss topikok