Sűrű Sötét blog

Szeretem, amikor elérek egy célt. Mert ezt elértem, igen, spoiler. Úgy, mint Zsolti a megabéka ellen. Nehéz csata, de sikerülhet. Nem is csak a szimpla elérés és a teljesítés az öröm forrása, hanem az, hogy azt mondhatom: egy éve elmondtam, hogy ezt és ezt akarom jövő ilyenkorra megcsinálni és tessék, na ugye milyen progresszív vagyok, igazi mintaélet,  beírhatok a nagy tervezős füzetembe egy szép nagy pirospontot mert én annyira szépen tervszerűen élek, igazi álomember vagyok nekem minden sikerül bázzeg.

Kicsit ezt éreztem most is. Hiszen elértem futópályafutásom eddigi legnagyobb célját, elvesztettem a szüzességemet a maratonnal, megküzdöttem és állva maradtam a Szent Hegyen. A cél elérése tehát megvan, bár a felkészülés nem volt ennyire sima, és a verseny sem egy cooper-teszt. Tavasszal úgy jöttem ki a suliból, hogy 10. lettem az UTH bébin a fiúk között, nyomtam egy okés Szénás-kört és előttem volt a nyár.

Egy egész nyár fejlődni.

Hát ja, az egyetemista nyár nem olyan,  terepi meló, fesztiválok, utazások egymás után, megspékelve sok alkohollal és egy-két betegséggel. Ilyen egy igazi Profi proli.

Érdekesen jött ki az idei erdélyi családi nyaralás,augusztus 11-20 -ig voltunk ott, én hazajöttem a családdal, majd 22-én barátnőmmel együtt buszra ültünk és visszadöcögtünk Székelyföldre a versenyre, amire már tavasszal neveztem. A vakáció alatt sikerült párszor futnom: egy pörgős 5 kilit, egy Szentegyháza-Hargitafürdő 33 szintest és egy 14-et a Hargita gerincén. "Felkészülésem", mint mindig , most is elég random és amatőr volt, de ez van, egyszer majd csak változtatok rajta, ha nagy leszek. Mondhatjuk, hogy valamennyire okés is lett volna ez az alap, de történtek dolgok persze. A két túra között hazaérkezéskor elkapott egy 3 napos fosóroham a semmiből, elég szar volt, de legalább sokkal könnyebbnek éreztem magam utána, más kérdés, hogy nem voltam benne biztos, hogy a verseny napjáig elmúlik-e... Szerencsére elmúlt. A ropi-víz-sópótló diéta lehet, hogy nem a legjobb egy hegyi maraton előtt, de nincs mit csinálni. Egy valamit viszont biztosan tudtam: ha a Hargita minden csúcsán fosni fogok, akkor is beérek valahogy. Megcsinálom. 9 óra az mindenre elég, bár annyira üres voltam, hogy abban is elfáradtam, ha felmentem a lépcsőn a szobámba. Mellé bejött még a buszon alvás miatt megfájdult derekam, ami kitartó kenegetés, földön alvás és nyújtás során tudott annyira normalizálódni, hogy a verseny reggelén fel tudtam kelni az ágyból úgy, mint egy egész jó állapotban lévő 75 éves aknavájár.

5.30-kor kikeltünk, gyors áfonyalekváros kenyerek után a már összepakolt cuccokat felnyalábolva elindultunk, hogy 7-re a Madarasi Hargitán levő rajtzónába érjünk. A zsákban volt 4 zselé, pár zacskó izo, egy tabis izo és 4 müzli, emellett persze a kötelező felszerelésként előírt esőkabát, egy cserealsógatya (a már említett okok miatt) és persze a botok. Isteni csodaként előkerült egy dugipanadol a tatyóból, hihetetlenül kellett. Felérve átvettem a startcsomagot, volt benne egy aranyos logós kulacs, egy technikai versenypóló meg a rajtszámom. Fura volt, mert a mezőny kb. fele nem a jól bevált, kiismert kedvenc technikai pólóját vette fel, hanem amit épp most vettek át a rajtban. Lehet, hogy csak én vagyok a félős meg a maradi, de ki az isten venne fel egy hegyi verseny előtt egy jóégtudja milyen márkájú és minőségű technikai pólót, hogy abban nyomja végig a versenyt? Hát én biztos nem, bár az én pólóm is egy ebay-es pandás bringáspóló volt, de legalább előtte már kipróbáltam és eléggé bejött. Na mindegy, szépen összeszedtem magam, és elkezdtem mozogni. Kicsit ideges voltam az elején, nem tudtam, hogy hogy fogok reagálni a 43,6 kilis pálya 1800 +-os kihívásaira, hogy milyen lesz a derekam és milyen lesz a gyomrom, de közeledett a rajt pillanata. Búcsúpuszi, elindulok a rajtzónába, 5 perccel a kezdés előtt csak egyesével mehet be a 70 futó, mert le kell csekkolni a kötelező cuccokat.  Itt megjegyezném, hogy volt egy fura kettőssége a versenynek. Néha elképesztően alapos és profi, néha meg elég gyermeteg szervezést láttam, de lehet, hogy csak a magyar szervezők teszik magasra a lécet. Például az előírt kötelező cuccokat úgy ellenőrizték, hogy rám néztek, majd amikor meggyőződtek róla, hogy van hátizsákom megkérdezték, hogy van-e mobilom és esőkabátom, mondtam , hogy van, aztán megtapogatták a zsákot, éreztek valami puhát (esőkabát) és ennyi. De ha csak egy csomag wc papír lett volna bent, vagy csak egy új felcsúti 2rule mez, akkor is okés, mert puha lol. Aki azonban volt annyira szerencsétlen, hogy nem olvassa el a versenyszabályzatot (wtf?) és hiányzik mondjuk a kötelező hátizsák vagy övtatyó, azt gyorsan elküldik, hogy szerezzen sürgősen egy táskát(!). Elég fura: vagy nyomják rendesen, vagy inkább sehogy, ennek kevés értelme van.  Azért csak rendesen,mert ez tényleg tud rohadtul veszélyes is lenni. Aki azt hiszi, hogy nincs szüksége esőkabátra meg mobilra, kulacsra egy kurva nagy hegyen, az szerintem jobb, ha nem is indul: belegondolni is rossz Európa legnagyobb medvepopulációjú területén, ahol szinte minden nap esik csapadék valamilyen formában teló nélkül nyomni... Na mindegy... Így persze késik is a rajt, de még egy gyors 2 nyelven előadott technikai összefoglalót is meghallgatunk és indulás. Megjegyezném, hogy volt már hangulatosabb rajtom is. Nem akarok panaszkodni tényleg, de azért sok kisebb versenyen is alap, hogy a rajt előtt a szpíker kicsit tüzeli a népet, valami pörgető zene szól, stb, itt nem nagyon volt ilyesmi. Oké, tényleg nem annyira fontos ez, de azért én élveztem volna. A startos tökölődés során beálltunk a fullos, szponzorokkal telenyomott célkapu alá. A versenynek van vagy 30(!!) szponzora, nagyon kemény, a zónába belépéskor kaptunk 1-1 Sponser (!!!!!!) gélt az útra. Azért ez komoly, sosem volt még dolgom ilyen cuccal, nagyon király.  A rajtszámom hátulján láttam a már jól ismert szivacsos chipet, kicsit mondjuk furcsa volt, nem tudtam elképzelni, hogy a csekkpontokra felviszik az érzékelő fémszőnyeget, ez nem is történt meg. Na hát visszaszámoltunk, indult a menet.

a verseny útvonala

Hátulról indulok, semmi stressz. Az első 1-2 kili helyezkedéssel, tempófogással telik, megyek az árral, nem nézek tracket, a botokat pedig kihúzva viszem, hiszen 3-nál kezdünk egy baba emelkedővel, hátulról másszuk meg a Madarasi Hargita csúcsát. Nagyon jól megy az eleje, magam is az élmezőnyhöz csapódok, egy jó tempójú 40-es sponser és compressport cuccokba bugyolált román bácsi után futok, aztán kicsit furcsállom a dolgokat. 4 kili, de még nem fordultunk fel, mi a vér van? és akkor látom is a legelejét: mindenki hátraarc. Ó bisa, nemigaz, direkt futottam itt egy hete, hogy ez ne forduljon elő és bazmeg most pont belefutottunk a bréerdőbe nyitott szájjal. Gyors fordulás, vissza mindenki, több mint egy kilit jöttünk felesen, annyit megyünk is vissza az első gyanús kanyarig. Kicsit furán volt itt szalagozva, ezért az egész csapat inkább felfutott még tovább a megtett úton, mint kiderült ezt is feleslegesen, mert kurvára el kellett volna kanyarodni a csúcs alá. Itt felvetődik több érdekes kérdés is. Az első:  már otthon is volt tévedésem, volt, hogy vissza kellett futnom pár száz métert a többi sporttárssal, akik szintén benézték a dolgot, ez előfordul. Mivel egy singletracken soványmalacvágtában igyekeztünk vissza, az eleje, a jobb futók nyilván vissza akarták szerezni domináns helyüket, de a keskeny ösvényen ez nem volt egyszerű, mivel a nevében is benne van, hogy KESKENY!! Hogy ez jobban menjen, gyakran az ösvény melletti áfonyásba kiugrottak és ott próbálták hozni a mezőnyt, ezzel nincs is nagyon gond, csak hát ők vissza is akartak jönni... Amikor egy nagyobb darab úriember mellettem vágtatott a áfonyásban, nem tudtam beengedni, mert nem tudtam a kis ösvényről lehúzódni, ekkor ő Mózeseset játszott, kinyújtotta elém a dicső balját és mint basszus a Madmaxben,  szépen arrébb terelt, így beengedte magát elém. Szóhoz sem jutottam, de tényleg. Én nem a helyezések meg a rohanás miatt voltam itt, csak hogy lehozzam életem első terepmaratonját egy vállalható teljesítménnyel, nem csesztem fel magam rajta, csak hát aludna el kőbányán az ilyen.

És a műkövön visszhangzottak...

Az eltévedés kapcsán előjön egy másik nagy kérdés is, ami a közelmúltban a Lynx Trail miatt is forgott ilyen-olyan platformokon. Kinek a hibája, milyen a jelölés, stb. Nekünk kicsit félreérthető volt a jelzés, de emiatt nem vádolhatok senkit. Én is azt vallom, hogy aki idehúzta a seggét egy ilyen versenyre, az valszeg be tud fektetni egy órába, ami mutatja a tracket, vagy ha nem, akkor alaposan felkészül az útvonalból és ezzel az esetleges szervezési hibákat máris ki lehet lőni. Itt inkább nem is ez volt a baj, csak a kétes kanyarnál késve értek ki a segítők, és már kétszer mentünk el mellettük, mire elkezdték mondani, hogy amúgy a maraton útvonala erre megy. Ez volt inkább a kicsit dühítő. Nekem persze csak kicsit, mert engem nem hajtott semmi teljesítménykényszer, számomra inkább csak annyiból volt érdekes, hogy mivel ilyen távot és a szintet sem futottam még sosem, belefér-e nekem az a plusz x kili plusz y szinttel. Emellett persze kicsit demotiváló is volt, de mindegy. Amúgy ott azt gondoltam, hogy nem mentünk sokat a rossz úton, csak egy kis fütyit futottunk le róla, de amikor az órámra pillantottam és a helyzetemtől olyan messze volt a track, hogy nem is fért rá a kijelzőre, rájöttem, hogy ez inkább egy kövér f$z. Sebaj visszamentünk, felkaptattunk a Madarasi Hargita csúcsára, ahol  a kopjafák előtt tiszteletünket tehettük és irány tovább. Innen le a rajthoz, áthaladni a célkapun újra és nyomás a gerincen tovább.

a letérés 'kis' "fütyije"

Újabb érdekességek: az első pont 5 kilinél volt, a startnál. Rájöttem, hogy az időmérés itt azt fogja jelenteni, hogy most megyünk át a kapun, ez lesz 1. kör, és utána pedig a következő a maradék 38 kilis kör lesz a célig... Nincs dugóka, órás chip meg tökömtudja, elég fura... A többi checkpointnál annyi történt, hogy felírták egy lapra a rajtszámodat. Kicsit itt is nekem fura volt, hogy ennyi szponzorral, a Kárpátok Körverseny pontszerző versenyeként ilyen technikák használatosak. Nem zavar feltétlen, csak érdekes. Másik fontos észrevétel, hogy itt volt frissítés és volt Sponser izo MŰANYAGPOHáRBAN. Mármint az 5,3kilis pontnál. Nem tudom, hogy ki a vérnek van égető szüksége 5 kili után izo frissítésre? És mi értelme van 1 deci izot leverni eldobható műanyagpohárban? Én át is rohantam gyorsan a  ponton, de ahogy a további pontokra  kaptattam fel, sokszor nem volt izo. Tehát 5 kilinél van, de később néha nincs. Nagyon fura, és ez így volt, több ponton is hiányzott az izo, ahol pedig volt, ott is csak műanyagpohárban. Hát ezzel sokat  nem tud kezdeni az ember szerintem. Vízből simán töltöttek a kulacsomba, izoból talán egyszer sikerült rábeszélnem az amúgy nagyon-nagyon rendes segítőket.

A Madarasi után a kövi csúcs a Rákosi Hargita volt. Gyönyörű kilátás, eszméletlen sziklák. Itt olyan meglepetés ért, hogy más futókultúrákban teljes mértékben elfogadott az út szélén való pisálás. Nem vagyok én szent, sőt ha trógerkedés van, akkor az velem kezdődik, de azért egy métert az útról lehet illene tenni egy bokor vagy valami fele, pláne ha az elején még sűrű a mezőny, mert baszki valaki még elbotlik benne. De lehet hogy ez csak nekem volt szokatlan, mindegy. Ekkor már a sponseres compressportos román bácsi megmutatta, hogy ezeket a cuccokat nem a két szép barna szeméért adták, szépen elhúzott a jó öreg, tapadtam egy másik brigádra helyette. Az út amúgy isten volt, tipik hargita, földes-gyökeres-nagy kődarabos út at its best. 10-nél bontottam egy gélt, nyeltem egy kis vizet hozzá és a lefele veretés közben beszélgettem az előttem futó fiatal román sráccal, Alexszel aki már a második maratonját tolja. A lefelé csapatásokban közben kikőtődött a Caliber fűzője, félreálltam megkötni, ekkor pedig előjött a világ minden balfaszsága, túlhúztam a fűzőt, aztán szoros lett, kicsúszott a kezemből, stb., kajak vagy másfél percig kötögettem a cipőmet, nagyon szánalmas volt, a csapat pedig elhúzott mellőlem.

a Rákosi Hargita legkeményebb sziklái

Ekkor már régóta fogalmam sem volt a tempómról. Egyfelől elég nehéz volt a terep, legalábbis nekem , másfelől meg nem akartam még egyszer eltévedni, így maradt a track csekkolása percenként. Amúgy a pálya szerintem jól volt jelölve, leszámítva a kezdeti szakaszt. A csúcsokról baba volt a kilátás, kicsit szét lehetett nézni, majd nyomás lefelé. Lefelé megtörtént az első és szerencsére egyetlen zakózásom, klasszikus kőberúgólendülőlábas nagy pofáraesés, de csak a porba szerencsére. Amúgy itt megjegyezném, hogy nekem a botok nem csupán a felfele küzdésnél jelentenek plusz segítséget és nem csak a technikás lefeléknél ad még két lábat, de vagy 6-7 esést úsztam meg jó ritmusú letámasztásokkal, amikor a lábammal kőbe rúgtam, szóval imába foglaltam a jó Fizan nevet. A Madéfalvi Hargita csúcsa után Hargitafürdő felé csapattuk, itt kb. egyedül maradtam, 1 román pali tűnt fel, akivel sokszor mentünk egymáson nyulazva, vele értem be a kis település szélére, ahol egy gyors frissítés és szíves segítők székelyes poénjai és pályainfódömpingje után megkezdtük a pálya második szakaszát. Eddig kb 2.40 alatt mentem, ez 22kili volt nekem, a pályának azonban csak a 18. km-e. Innen pedig megkezdődött a számomra is abszolút ismeretlen szakasza a versenynek.

Fel a Csicsói Hargitára ejsze'! Egy szép sífelvonó alatt kellett felfele nyomulni: 1,5 kili 300(!!) méter felfelé. Eszembe jutott, hogy de szar lehet skyrunosnak lenni, felfelé csak túratempó játszott, és alkalmaztam ifjú ifiskyrunnerünk, Németh Luca taktikáját, amit a futásról nőknek(!)-en olvastam : nem néztem fel. Persze én csak demoban nyomtam, de az is valami, a csúcs előtt az út elkanyarodott és Szentegyháza felé vitt minket, útközben elé fullos kilátások tárultak fel, de sokat nem gyönyörködtem, mert az út kegyetlen volt, fejben pedig már éreztem a fáradás első jeleit.

szeles vésze

Levágtatva frissítőpont, gél, müzli, víz és irány az ismeretlen. A frissítésről már írtam 1-2 észrevételt, de a legfontosabb ekkor jött elő: huszonegykét kilit simán lemegyek, semmi gond, egy kulacs víz is elég hozzá, de utána kéne valami nagyon, főleg nyáron: A SÓ. És itt a frissítőpontokon sós kaja nem nagyon volt, asszem összesen kettőn a hétből, ez nagyon kevés. Nagyon vágytam egy marék perecre vagy ropira, de nincs, van helyette egy tál só, de egy csipet sót éppen nem akartam a számba morzsolni, úgyhogy bekevertem az egyetlen pezsgőtabis high5 izómat és tovább is indultam. Itt jól ment a téma, teljesen egyedül voltam, a román nyúlbácsit otthagytam a ponton, a terep jobb lett, és 4 órányi futás után először álltam meg dobni egy sárgát. Utána irány a Szentegyháza felé vezető út, fejben már az utolsó nagy emelkedőre készültem. Ez az utolsó 12 kili arról szól, hogy a faluból felküzdöd magad a Madarasi Hargitára megint. Ez kb 700 szintet jelent, úgy hogy már 1200+ és 35 kili volt a lábamban. Egyszóval: Szopóka. Amikor elértem a legalacsonyabb pontot, eljött az első nagy patakátkelés ideje, persze nem lehetett megúszni, hogy nem menj bele, én azonban vagyok annyira fasza, hogy mégis megpróbáltam: nekifutásból a partról rugaszkodtam el a patak közepén levő kavicságyra, persze csak szigorúan elméletben. Ekkor már nem voltam annyira dinamikus, mint amire  7.-ből a szekrényugrásnál emlékszem, a patak fala leszakadt alattam, én meg belestem a közepébe, seggig vizes lettem, a domboldalban legeltető juhászok meg gondolom majd legurultak a hegyről a nagy röhögésben. Jött az utolsó előtti csekkpont, az erdőből kikerülve a kellemes kurvameleg napsütésben a kora délutáni órákban nekikezdtem a Madarasinak újra. Inkább csalingáztam az út egyik oldalától a másikba csak valami árnyéféleséget kapjak. Nagyon hervasztó volt ez a szakasz. Meleg volt, és bár a csekkponton levertem 2 pohár isot meg egy csokit, éreztem, hogy ebből nagyrészt gyaloglás lesz. Eljött az első igazi mélypontom emberek!! Végre, nagyon vártam már, hogy milyen lesz és hogy boldogulok vele. Kicsit duzzogtam, hogy pfuj, meg undorító, meg ezt a kilianjornetsetudnámegfutni meg ilyenek, közben szépen teltek a méterek. A mélypont leküzdése egy igazi ikonikus pillanatban nyilvánult meg: a  kezem már az oldalzseb felé nyúlt, amiben az összecsomagolt fülesem és egy mindig sámáni erőt adó Vágtázó Halottkémek  lejátszási lista volt, de aztán nemet mondtam a gondolatok elterelésére és a mélypont ignorálására, inkább naturális állapotában akartam megfigyelni és leküzdeni, ha már volt olyan kedves idejönni végre. Elnyomtam egy fohászt, meggondoltam, hogy mit csinálna Zsolti, és séta-futás rövid váltásokkal elkezdtem az utolsó kiliket. Nagyon para volt, az út a hegyoldalban vitt, elég köves pusztulós ösvényen, amit néha ártéri derékigérő füves zsombékos rétecskék szakítottak meg. Itt nem láttad, hova lépsz, éppen vízbe, vagy kövekre, sárba, cuppogtam mint az állat, sokszor pedig az igazi trágyás-fosos őszi cupákba süppedtem bokáig, de ez így jó. A továbbiakban az út kicsit kiszélesedett, de sok köszönet nem volt benne,mert az út egy patak volt. Igen, konkrétan egyik oldalától a másikig patak borította, fölötte meg lógtak a szalagok, hogy igen, igen erre gyere, jól látod kisköc$ög. Nekem ez nagyon tetszett, legalább lemosta a sarat a csukámról az, hogy vádliig gázolva mentem fel a patakon vagy 200 métert. Igazi vadregényes, medvejárta ösvények, ImÁDom. Ahol aztán - neadjisten -lefelé ment az ösvény, ott is nehéz volt értelmesen mozogni, mert kurva meredek és köves-saras volt. A vizem a nagy küzdésben elfogyott, így a hegyoldalról lecsordogáló kétes patakból töltöttem, teljesen oké volt az is, de nemsokára ráleltem az utolsó csekkpontra. Itt már kivitt az track egy dózerútra, ami még bőven kanyargott 4 kilit felfelé. Nagyon megörültem, hogy közeledünk a végéhez, egyre több emberrel találkoztam, mögöttem nem jött futó, aki előzött volna, előttem 1-2 perccel láttam párat, de tudtam, hogy innen már örömkocogás lesz. Hát a nagy kékkupakost, az utolsó kilin gondoltam hogy az előttem kb. 150 méterrel sétáló női elsőt behúzom, de amint elkezdtem kocogni, éreztem a görcshatárt a két combhajlítómban és a két vádlimban (kellett volna az a kurva ropi), kb. 5 futólépés sikerült, utána muszáj volt visszavennem, mert ha ott mind a négy helyen görcsöt kapok, Szentegyházáig gurulok vissza az úton. Maradt inkább a váltogatós ritmus, tökmindegy, ujjongó emberek, már messziről hallani a buzdítást, magyarul a hajráhajrá, romanul a hajdee, nagyon király, bekocogok a célba és révbeér .Megvan, welcomecsók, 6.38, pusztulat, hülye egy hobbi, de ez ilyen. 16. lettem a kb 70-ből, első maratonnak nem rossz, 47,33km 1990+m, de mindenki idején meglátszott azért az a kis eltévedéske. Pár tagot kizártak, kihagytak egy pontot, elég fura. Egy kicsit érdekes (és nekem csalódás) volt, hogy sok versenyző eléggé kikelt magából a néhol gyengébb szalagozás meg ilyesmik miatt, sajnáltam, hogy miután letolták ezt a távot, megküzdöttek a nehézségekkel, nem tudják feltöltődve/kimerülve azt mondani, hogy: baßzameg ez kemény volt, de jó. Értem én hogy számított nekik az a plusz fél óra vagy nemtom mennyi, de végül is futni katarzisért és élményért megyünk ki elsősorban, ne hagyjuk már hogy így felcsessze  az agyad és elrontsa az élményt..

 "Kezdődhet." - Csak ennyit brekkentett.
Még ma kiáll a Megabéka ellen,
De senki sincs, aki felkészítse,
Csak a természet minden kincse.
Gömbhullámmal csigolyafogás,
Meneküljön gyorsan ki merre lát!
Ha a világot menteni kell, 
Már a tréningtől is minden haver lábra vizel.
Legvégül még egy kis agykungfu
Amitől minden állat megbénul.
Zsoltinak ez semmi, egy perc alatt végez,
A győzelemre egyedül csak neki van esélye!

Levezetésnek nyújtás (azóta se sikerült...) sör, tészta, izo, van minden, ami kell. Ha engem kérdeztek, szerintem egy nagyon fasza kis verseny volt. Bár nekem voltak olyan dolgok, amik kicsit hiányoztak, de ez egy ilyen műfaj, túl kell élni, csókolom. Fejlődnöm frissítésben, az útra való figyelésben még elég sokat, de jó tanulópénz volt ez erre. Remélem jövőre is sikerül összehozni, szívesen javítgatnék kicsit az időmön és másznám meg újra a Szent Hegy eme "bérczes hazába mindenüvé ellátszó viharos tetejét"

 https://www.strava.com/activities/1797693502