Sűrű Sötét blog

1. nap

Végre elérkezett a szép nyári nap, amit teljesen hirtelen felindulásból tűztünk ki a Korab újbóli próbájára. Amikor végre elindulunk Budapestről Bécsbe a flixbusszal, hogy egy éjszakát elcsövelve a bécsi reptéren felülhessünk a reggeli gépre. Na nem ez volt életünk éjszakája, de több is veszett Schwechatnál.

És akkor még nem is tudtuk, hogy annak ellenére, hogy nem először megyünk a Balkánra, sok izgalom fog ránk várni.

Rögtön a repülőn, amikor kiderült, hogy a gép északkelet-Albánia Tatabányája helyett Tiranában tesz le minket technikai okokból.

A kezdeti “pánik” után kiderült, hogy szerencsére a Wizzair szervezett buszt nekünk, így a tiranai reptéren -miután gyorsan vettünk egy albán SIM kártyát-, közel 3 óra döcögés után megérkeztünk a kukesi reptérre. Az autókölcsönzővel, Iglivel persze beszéltünk az ügyről, szóval ő is a helyszínen várt a baba 4x4-es Skoda kombinkkal. Szóval az van, hogy ha bárkinek kocsi kéne, akkor az általam tavaly az instagramon talált kölcsönzőről csak jót tudok mondani, idén már google-ben is megtalálhatók .

Jófejek, jó árakkal dolgoznak és rugalmasak, mint azt a látjuk és a továbbiakban is látni fogjuk.

Szóval Igli, a kölcsönző arca átadta a kulcsokat, elkalauzolt a legközelebbi kúthoz, ahol kártyával is lehetett fizetni (ez ugye továbbra is ritkaság azért), elugrottunk a Big Marketbe kajáért és megindultunk kedvenc hegyi falunkba, Radomireba. 

A fő cél ugyanaz, mint  amit a tavalyi vihar elmosott: Albánia és Macedónia legmagasabb csúcsa, a Korab teteje és ha van idő, akkor a túloldalon időszakosan fellelhető vízesés csekkolása.

Radomireban nem foglaltunk szállást előre, mert

1. nincs honlapja a “Hotelnek”,
2. tudtuk  hogy az év ezen szakaszában nem kell nagy tumultusra szamítanunk.

A feltáruló havas Korab a kocsiból

Az elképzelés bejött, a tavalyi áron megkaptuk a tavalyi kétágyas szobánkat (nocsak, északkelet albániát nem érintette a háborús infláció?) és egy rövid kirándulás keretében még világosban felmentünk a turista út elején a Korab felé.

Az előrejelzések enyhén esős időt jósoltak mind az 5 napra, szerencsére azonban ez általában csak enyhe szitálást, de inkább csak ködös-felhős időjárást jelentett. Az aggasztó a minden napra megjósolt pár órás zivatar volt, de ezt a hegyekben mindenkinek be kell vállalnia. Amúgy, akárcsak Macedóniában, itt is a Meteoblue adatai tűnnek a legpontosabbnak, amennyiben a hegyvidéket nézzük és ez ez alkalommal is megerősítést nyert.

Felszálló esti pára a Korab alján

Az este folyamán összekészítettük a menetcuccot, az előrejelzésnek és a tavalyi tapasztalatoknak hála bekerültek az esőkabátok mellé az izolációs fóliák és természetesen a cramponok is, mert odafönt még összefüggő hóra számítottunk.

A kocsmába lenéztünk egy teára, ahol a helyiek azt a tippet adták, hogy ne induljunk annyira korán (6-6.30), mert kora reggelig egészen aktívak a környékbeli medvék, épp kaját gyűjtenek a bocsoknak. A tavalyi faluszéli medvelábnyomokra visszaemlékezve igazat adtunk nekik, majd beburokolóztunk a masszív jugoszláv plédekbe és a hálózsákunkba, aludtunk reggelig.

 2. nap

Reggel gyorsan kipattantunk és fullos menetfelszereléssel ledörrentünk az étkezőbe, hogy reggelizzünk egy klasszikus hegyi menüt (tea, kenyér, lekvár, hegyi sajt, zöldségek, tükörtojás stb.), majd fél hét körül útnak indulunk.

A túra amúgy nem nehéz, habár azért van benne szint rendesen és havas viszonyok között azért rá kell szánni az időt. Nagyjából 20 km mellett 1500 szintre számíthat az ember.

Valami ilyesmi volt az útvonal

És persze nem árt nem elnézni az útvonalat, mint ahogy legutóbb is megtettük. Idén ezzel már nem volt gond, lazán beszélgetve haladtunk az utolsó nagy pásztorszállásig, ahol éles jobbkanyarral beérünk a Korab vonulatának sziklái alá.

Itt a Veleshice patakot szorosabban kell követni, habár az út néha felvisz a környező dombokra. Ez a túra azon szakasza, ami a rácsodálkozásnak és a szépségekkel való töltekezésnek ad teret és időt.

A csúcsa az egésznek az, amikor elérjük az útvonal és a patak keresztezését, ahol sziklák között bukkan ki a vízfolyás vagy 20 kisebb-nagyobb csobogóból egy vízeséskomplexumot alkotva. Teljesen menő, le is ülünk egy gyors kajálásra.

Ahogy egyre érkezünk felfelé, havas foltok már megjelennek, de leginkább a sárga krókuszok (egészen pontosan a Korabon és környékén 1700 m fölött őshonos  Crocus Scardicus) tengere az, ami igazán tetszetős: ezek a kis sárga virágok szőnyegszerűen tízméteres foltokban jelennek meg.

Amúgy fact, de a neve (scardicus)  a Sharr planina, tehát a Koszovó és Macedónia közti határvonulat római neve után kapta. A Shara amúgy nincs messze, kb 20-30 kili légvonalban, ezért is tűztük ki másodlagos célnak hogy a napokban oda is átmásszunk. De erről majd később.

 A C. scardicus elterjedése (Donald Shuka, Helmut Kerndorff, Nomar Waminal, Vladimir Ranđelovič, Doerte Harpke: Two new species of Crocus series Scardici from the Western Balkans)

Innen pedig kezdődhet a móka, ami mindig kicsit váratlanul ér nyáron, bár sejtettük jelenlétét: a hó. 2000 méter felett ugyanis, hiába érjük el a júniust, még hó van. Ráadásul egybefüggő, kicsit olvadt, kicsit újrafagyott, csúszós hó, ami takaróként borítja be a sziklák közti részeket. Hiába csekkoltuk megint naponta az instát új képekért és hóinfóért, nem tudtuk pontosan, mikor találkozunk vele és mennyivel. De azért sejtettük, tehát a láncokat feldobjuk, és megindulunk a vakító fehérben, amint a nap hektikusan előtöröget néha az esőfelhők közül.

A napszemüveg sokat segít, hogy a szemünk funkcionáljon a továbbiakban is és nekivágunk.  A havas lejtőkön találunk egy sor nyomot, amit feltehetően a  tegnap találkozott arcok hagytak maguk után, így azért egészen tudunk tájékozódni. ha már a jelzések hó alatt vannak. Emellett megtermett medvék lábnyomai is feltűnnek, de velük szerencsére többet nem találkozunk

A nyereg (Qafa e Korabit) folyamatosan közeledik, de mindig van még egy tereplépcső, ami felbukkan és ahol fel kell pusztulni a fehérségben. A Qafa elérésekor érezzük, hogy idén sikerülni fog ez az amúgy nem túl nehéz, de számunkra annál jelentőségteljesebb csúcs. Bár az idő nem az igazi továbbra sem, a zivatart egyelőre megússzuk és egy gyors Dare bedobása után nekimegyünk a határral párhuzamos utolsó emelkedő-sorozatnak, ami a csúcs felé vezet.

A Qafatól a csúcs felé vezető ösvény

Itt a hóborítás eltűnik, de a csúszós és eléggé kitett singletrack csillogva kígyózik a hegy oldalában. Az utat néhol megint havas részek keresztezik, innentől fenntartjuk magunkon a cramponokat, mert itt kicsúszni tényleg szívás lenne. De haladunk. A felhős-ködös időben élénk a szél, de egyszer csak meglátjuk a csúcs háromlábú jelzőtábláját, afféle albán csúcsteodolitként jelezve nekünk, nincs sok hátra. És tényleg, az utolsó emelkedőt meglőve látjuk hogy a macedón oldalról két túrázó jön fel, pár perc múlva már együtt beszélgetünk a régió legmagasabb pontján.

Csúcsfotó a Korabon

Kiderül, hogy a német és a cseh srác véletlenül találkoztak felfelé jövet, feltehetően mi négyen voltunk aznap fent összesen, igen kis valószínűséggel találkoztunk össze, de hol máshol, ha nem a Korab tetején. A cseh arc ad a csúcssöréből, de látszik rajta, hogy jó kedve ellenére eléggé megszenvedte az utat: rövidgatyában és rövidszárú cipőben indult neki crampon és bot nélkül, azt mondta, nem gondolta volna, hogy ilyen lesz ez június elején. Pedig ilyen :D.

A csúcsfotók és a matricák applikálása után elköszönünk és megkezdjük az ereszkedést, mivel az idő is elromlik, bámészkodásra amúgy sem adott lehetőséget a felhős-ködös idő: pláne, ha közben jégeső is megindul. A jégeső pedig olyan valamit szokott jelezni, amit nem szeretnénk az arcunkba kapni: a zivatart.

Kabátok, esőzsák fel, megindulunk lefelé, ahol még egy emberrel találkozunk,  rövid ideig gondolkodunk, hogy esetleg a Korab waterfall felé még elnézzünk, de rövid shortcut keresések után inkább belátjuk: nem kell ez ma már, a rendes hosszú kerülő pedig túl sok lenne időben. A havon könnyen haladunk lefelé, saját nyomainkba lépve gyorsan leérünk a kis vízeséscsporthoz, ahol kajálunk egyet.

Innen visszatérünk a rövidebb, faluba vezető útra és már az eső is enyhül, sikeres napot zárunk. Ünnep a kocsmában: dobozos Peja, oregánós Lays és ajvár. Emellett örömmel nyugtázzuk, hogy kártyázás közben nézhetjük a helyiekkel, ahogy a Sevilla ismét elkapja Róma második számú csapatát az Európa Liga döntőben.

 

3. nap

Felkelünk, összecuccolunk és leugrunk reggelizni, ahol a jó öreg már vár inket a reggelivel:

paradicsom, tükörtojás, erdei dzsem, hegyi sajt, kávé és dobozos pirosszőlős üdítő 

Fizetéskor kiperkáljuk a szállást, ami két éjszakára kettőnknek reggelivel 60 euró volt, búcsúzóul választhatunk az üdítők közül még egy valamit (nyilván térsége legendás RedBull copyja, a Golden Eagle lett az), majd útrakelünk, sejtjük, hogy hosszú nap vár ránk.

Amúgy ez a "hotel" AZ, mert Radomireban 2 is van, de mi erre esküszünk :D

Mivel az első célkitűzést sikerrel vettük, teret adtunk egyéb elképzeléseinknek is. A tavaszi macedón túrán a Ljuboten menedékház vezetője és a helyi hegymászó klub elnöke, Jovan említette a Tito csúcsot, ami a Sharr-planina legmagasabb csúcsa, egyben az ország 2. legmagasabbja. Már akkor is megcsapta a fülünket, hogy Tito-ról elnevezett csúcsok léteznek Európában, nyilván fel akartunk rá menni. A baj csak annyi, hogy ha Macedóniából, Popova Shapkából akarjuk indítani a túrát- ahogy szinte mindenki teszi-, az kb. 3-4 óra kocsikázással járna. Ezt elkerülendő, alternatív útvonalat néztünk ki, miszerint a délkoszovói Brod falucskából is meg lehet csinálni, egy kb. 25 kilis 1800 méter emelkedéssel járó túra képében. A paraméterek vállalhatónak tűntek, az időjárás nem volt kimondottan taszító, szóval kezet fogtunk az ötletre. Bár akkor Koszovóban épp balhé volt, tudtuk, hogy az csak az északi önkormányzatokat érinti, velünk valószínűleg semmi gond nem fog történni, így nekivágtunk.

A 3. nap fő célja igazából elég egyszerű és operatív: egy darabban eljutni a koszovói szálláshelyünkre, ennek végül a Gora régió Dragash városában található hotelt néztük ki. Innen mennénk másnap reggel Brodba, ahonnan a a zöldhatáron átkelve remélhetőleg felérünk a Tito Vrv (vagy másik nevén Golem Turčin /Nagy Török) csúcsára.

Előtte azonban vissza Kukesbe, vagyis hát pont útba esik a Bicaj település mentén nyíló Bicaj-kanyon, amit csak sejtek, hogy jól nézhet ki, mert elég kevés infó van róla a neten. Amint megérkezünk a faluba, a kocsit lerakjuk és rövid túrára indulunk a hasadék felé: bár az idő nem igazán alkalmas kanyontúrára (az esős idő meglódulva gyorsan feltölt egy ilyen völgyet), azért adunk neki egy esélyt. Egyáltalán nincs jelölt út, intuíciónk és a Locus szerint azonban jó irányba tartunk. Az út néha elveszik és random emberek kertjébe fut, akik azonban készségesen kinyitják előttünk kertkapujukat és átengednek a telkükön szó nélkül :D

A Bicaj-kanyon hasadéka a távolból

Amint azonban leverekedtük magunkat a patakhoz és egyértelművé válik az ösvény, hirtelen egy cigit gyújtó albán figura közli velünk, hogy nem mehetünk tovább, mert ez az ő területe. Nem igazán értjük meg egymást, rövid ősember-szintű párbeszédet követően inkább balhé nélkül visszafordulunk.

A probléma az lehetett, hogy magába a hasadékba valószínűleg nem nagyon lehet bemenni, csak a környező sziklákon futó, a Kukes városa fölé törnyosuló 2500-as Gjallciára vezető út mentén lehet belátni a hasadékba. Ezt azonban ma kihagytuk.

Innen viszont 20 perc csavargás után berobbanunk Kukesbe, ahol feltankolunk minden jóval: Burek és Trilece zabálás után megvesszük a szükséges kajákat Koszovóra és megindulunk a határ felé.

Legnagyobb meglepetésünkre az átkelőn kb. lassítani sem kell (mi is lenne meglepő, albán rendszámú kocsival vagyunk, senkit sem érdeklünk), és megindítjuk a navigációt. A probléma annyi, hogy hiába van szó balkán roaming együttműködésről, nincs netünk, az albán simünk nem működik. Kis tanakodás után arra jutunk, hogy bemegyünk a legközelebbi koszovói városba és az ottani Vodafoneban megoldjuk a problémát.

Közlekedési morál Koszovóban inkább csak orál, valami elképesztően alulmúlja még az albánt is. Érzésre sokkal sűrűbb, sietősebb, mindenki nyomakodik Prizrenben és hiába van kétsávos körforgalom szinte minden sarkon, ha nem tudják használni, az csak ront a helyzeten.

És itt senki sem tudja használni, így az 5 méteres Skoda kombinkkal olyan manővereket kell bevállalnom, amit utoljára talán a Need for Speed Carbonban húztam meg. A parkolóhely-keresés meg aztán teljesen lehetetlen. Mivel Prizren Koszovó történelmi fővárosa, törökösen szűk utcák és mediterrán kavarodottság jellemző rá. Maga a város ocsmány, de a belvárosa lenyűgöző, mintha két másik város lenne.

Ennek köszönhetően a belvárosban csak fizetős parkolás lehetséges, az is a lehető legkacskaringósabb sikátorokon megközelíthető foghíjtelkeken van. Az ár legalább okés, kb. 1 euró/óra. Mivel Vodafone nincs Koszovóban, így nem is tudnak segíteni, de a helyi nagy szolgáltatónál, az IPKO-ban új kártyát kell vennünk, ami már elvileg FIXXXEN működik minden balkáni országban (erre még visszatérünk…)

Aktiválás után nagy nehezen kifizetjük a parkolást és kiverekedünk a lehető legidegtépőbb forgalomban ebből az átok városból, Colin Mcrae skilljeimet ismét megcsillogtatva erőszakolom ki a helyi albán sofőrök tiszteletét, majd megindulunk a hegyek felé, délre. A javaslatom annak, aki Koszovóban autópályán kívül akar kocsikázni, hogy inkább ne, ha nem muszáj :D

A navigáció végre duruzsol, streamről megy a beton.hofi, ahogy felmászunk az első kacskaringós, de remekül aszfaltozott szerpentinen Dragash felé. Az úthelyzet tapasztalataim szerint más, mint Albániában: itt az utak minőség szerintem jobb általában, de néhol viszont random véget érnek és pár kilométerig murvás szakaszok következnek, szóval nem érdemes hatosig felkattogni, mert meglepődhetsz.

Dragash Koszovó délnyugati nyúlványának, a Gora régiónak a központja. Ahogy a térségbe egyre jobban betörünk, egyre szebb hegyes-dombos vidék ölel körbe. Az utcán átrohanó kóborkutyákra és az albánokat kevésbé szerető goranokra vigyázni kell, pláne, ha utóbbiak a rendszámot látva még kövekkel meg is akarnak dobálni (szerencsére nem jött össze nekik).

Na ezen remek régió fővárosában, Dragashban szálltunk meg a Halal hotelben (itt tényleg iszlám mindenki). Nagyjából fejenkén 6k-ért egy teljesen jó szállást kaptunk, emellé reggeli is járt volna, ha megvárjuk.

Szerencsére a hotel mögötti placcon van bőven parkoló, alattunk egy tök modern bolt, ahol borból és San Carlo csipszből feltankolunk és kellemes borozás mellett várjuk a reggelt.

A nap végére azért bejön egy üzenet a kukesi kocsikölcsönzőből, hogy holnap déltől már kiadták a kocsinkat másnak, mivel volt egy kisebb félreértés és akkor vigyük addigra vissza, majd kis tárgyalás során elérjük, hogy még aznap este(!!!) cserekocsit hoz nekünk Igli a koszovói szállásunkhoz, ráadásul nem is akármilyet), ezek után nyugodtan borozunk tovább és alszunk. 

 4. nap

 Az előző napi kocsicserét követően a majd 5 méter hosszú 4x4-es Skoda kombinkat felváltotta egy igazzzi balkáni Toretto-gép: egy csillogóan szénfekete Audi A4 1.9 TDI, pacek bőrülésekkel.:D

A cuccokkal kimentünk a hotelből és mivel estére nem kellett visszaadni a kocsit, kényelmesen, 7.30 körül indultunk csak neki a 15 km-es útszakasznak, hogy aztán Brodból túrázzunk egy jót Macedónia csúcsaira. 

A kis Audi ment, mint a szél, élesen vettem a kanyarokat és élveztem a dinamikát. Mindezt egészen  Dragash határáig (kb. 1 km) tehettem meg, ahol rájöttünk a fájó igazságra, amit azért mindketten sejtettünk végig: a maradék 14 kili a hegyoldalba vágott földúton fog vinni, mivel a legdélebbi koszovói síterephez vezető utat, amit használnánk még csak építGETik. Ja igen, az országban még Albániához képest is kevés Google fotó és Street View található, szóval ezek simán benne vannak a pakliban.

A saras, de amúgy egész széles úton azért elzötykölődtünk 40-nel és tulajdonképpen a széléhez nem kellett ijesztően közel mennünk sose, szóval elvoltunk. Brodba megérkezve megint rájöttünk, hogy egyszerűen ezeknek a hegyi falvaknak a  méreteit sosem tudjuk eléggé alábecsülni. Egy fikarcnyi helyet nem találtunk a szűk sikátorok között, ahova a kocsit rendben le tudtuk volna rakni, de a csökkentett gépkocsiméreteket kihasználva Tetris-esen bevarázsoltam a verdát egy közkút, egy mecset és két, látszólag használaton kívüli garázs közé, majd gyors összepakolás után megindultunk.

A túra a következőképp nézett ki:

•  Brodból egyből neki a falu feletti legelőknek, domboknak. Mármint domb formájú hegyeknek, mert ezek 2000 méteres dombok, csak épp fűvel-borókával borítottak. 

• Utána a Cule szikláit délkeletről megkerülve felérünk a nyeregbe, ahol szintúton megyünk át a macedón határon. Itt egy hajdani gleccservölgy mentén megyünk, majd a völgyfőt levágva bemászunk a völgybe, majd a keleti-túloldalon ki. 

• Kis ereszkedés után innen fordulunk rá a célra- megkerülve egy névtelen, de durván kinéző 2500-as csúcsot-, a Kis-Török (Mal Turchin) és a Nagy-Török csúcsára vezető útra, remélhetőleg a Nagy-Török(Golem Turchin/Tito vrv) tornyát érintve visszajövünk ezen az úton.

A túra közelítő útvonala (végül nem pontosan ez lett, de hasonló)

A terv szerint megtaláltuk a piros jelet, ami elvileg végigvezetett volna minket az útvonalon. Így egy darabig viszonylag könnyen haladtunk a brodi legelőkön arccal felfelé. A jelet néha elvesztettük, de irányban mindig jók voltunk. A terep viszont nem volt kegyes hozzánk: iszonyatos, combig érő borókásokban haladtunk sokszor, ez nem könnyítette meg az első szakasz 3-4 kilijén összeszedett 900 méter szintet. De az idő szép volt: egy alpesi legelőkre emlékeztető albán milkareklám a vonuló felhőkkel.

A Cule (2200 m) magasságába felérve pedig feltárult a Sharr hegység és a Korab magasabb régiója csupa-csupa havas csúcsok koszorújával. Láttuk, hogy a móka majd csak ezután kezdődik. Délről kicsit fenyegetetően nézett minket a meghódított Korab masszívuma, északra pedig sejteni véltük a Tito csúcsot. Ami aztán nem az volt, de akkor még nem tudtuk.  A 2200 m körüli régióba beérve és a macedón határon átbukva olyan érzés volt, mintha földrajzkönyvek természetföldrajzi fejezetibe kerültünk volna: völgyek, sziklák, csipkés havas csúcsok, alul szelídebb legelők, patak, hó, jég, tengerszem, krókuszok, minden egyben.

Természetesen a zöldhatáron átbukva a tegnap vásárolt koszovói SIM kártyánk azonnal kicsekkolt a játékból, de ezen már meg se lepődtünk, megyünk tovább. A következő szakasz nyugisan telt, gyönyörködhettünk a tájban és a jelzéseket is viszonylag könnyen megtaláltuk. A hajdani gleccservölgy hófoltjain és olvadéktavain átevickéltünk, a keleti oldalon pedig kimásztunk a hosszúkás teknőből, hogy a túloldalon kis ereszkedés után egy hegyi pásztorlaknál megálljunk csokit dobni.

Mert innentől jött az, amire készültünk lélekben. A brodi emelkedőt leszámítva kellemes túra utolsó kb. 3 kilis szakasza rémálomszerű emelkedésbe torkollik: ezt jelezte az is, hogy a Nagy Török tornyát még mindig nem láttuk, de nyilvánvaló volt a térképről, hogy az előttünk tornyosuló hatalmas kúpon kell face-to face felmenni. Ez a 2200-as pihenőhelyünktől konstans emelkedést jelentett a 2747 métreres csúcsig, ami még nem is  a valaha volt legnagyobb kihívás a számokat tekintve. 

3 dolog azonban igazán odarakott neki:

• A kúp nyugati oldalán vezetett az út, ami alatt/mögött további 200 méteres lejtő fogadta az általunk legörgetett kődarabokat. 

• A második maga a kőzet: a széttöredezett palás kőzetek csodálatosan csúsznak egymáson köszönhetően szerkezeti felépítésüknek és dimenzióbeli kristályszerkezeti változásaiknak, így konkrétan csúszkáltunk felfelé és lefelé egyaránt, csak z alakban lehetett úgy-ahogy felmenni.

• A 3. pedig, ami miatt leginkább stresszeltünk már a Cule óta: a zivatar. Macedónia felől iszonyatos felhők érkeztek szinte egész nap, a Cule után pedig egy gyors jégeső is elkapott, ami nem jó jel. Mire elkezdtük a Törökök mászását, már mindenhonnan szaratós dörgések fogadtak, döntően Koszovó felől. Gondoltuk, minél gyorsabbak vagyunk, minél kevesebbet időzünk a kitett magasságokban, annál esélyesebben ússzuk meg ezt a kalandot. Ennek megfelelően igyekeztünk felfelé, amennyire ezt a terep engedte. Elég kínlódós mászás volt, de amikor  a Kis Török oldaláról feltűnt a torony, tudtuk, hogy ezt már megoldjuk. 

A két csúcs közötti gerincen még hó volt, itt a láncokat gyorsan feldobtuk, majd az utolsó kis mászóka felvitt a toronyhoz, ami ZÁRVA VOLT. Itt már kicsit fostunk a villámoktól, de mivel konkrétan az ország 2. legmagasabb pontján álltunk, egy gyors kézfogás és matricázás után azonnal pusztultunk is lefelé, mert kb. ennél bármi biztonságosabb lett volna.

A toronytól távolodva arccal a koszovói felhőknek átkeltünk a havas nyergen és a Kis-Török oldalában valószínűleg gyalogos csúcsot mentünk lefelé. A kitett helyekről leérve visszaverekedtük magunkat a gleccservölgybe, ahol már kedélyesebben beszélgetve  indultunk Brod felé.

Ereszkedés a Tito tornyától

A Cule környékén újra visszataláltunk a pirosra és lefelé már egy egész jó járt ösvényen mentünk a faluba, el nem tudjuk képzelni, ezt hol vesztettük el fölfele. Bár már a falu is látszott, egy kis kaland azért akadt a napra:

Lefelé a tőlünk vagy 200 méterre legeltető pásztor két gyönyörű, de túlbuzgó sarplaninac kutyusa ugatva tört felénk. Ilyenkor nincs mit tenni, elszaladni esélytelen, harcolni esélytelen, egy helyben kell állni és várni, hogy a juhász visszafüttyenti őket. Ez így is történt, de a kutyák még vagy 2 percig tíz centire tőlünk torkukszakadtából üvöltöttek, nem volt jó élmény :D

Semmi hirtelen mozdulat, egy megcsúszásra is be tudnak ragelni, így szép lassan továbbindulunk a lejtőn, azok pedig helyükön maradva ugattak ránk.

Ja igen, a Sharr-hegység saját pásztorkutya fajtájáról, a sarplaninac-ról van szó, aminek régi neve a jugoszláv farkasölő volt, ezért voltunk beszarva :D.

Hogy persze ne ússzuk meg szárazon a napot, az utolsó 20 perces szakaszon felgyorsultak a légköri jelenségek, a Brod-ot két oldalról megerőszakoló fekete felhők egyszerre csaptak le a térségre Macedónia felől és mit ad isten, mi pont a közepén voltunk. Az első esőcsepp után olyan gyorsan vettük fel az esőkabátot és a huzatot, ahogy még sosem csináltam. Olyan méretű felhőszakadásba kerültünk, hogy mire az esőgatyát felvettük volna, már mindegy volt, inkább igyekeztünk a kocsihoz. Az áldás annyira jött, hogy külön meg kellett várjuk, egy eresz alatt, amíg elővesszük a kulcsot, átöltözésről, pakolásról szó sem lehetett: amint megnyomtam a nyitót, egyből bevágtuk magunkat és úgy bakancsban, dzsekiben elhatároztuk, hogy bár konkrétan semmit sem látunk, muszáj elindulnunk, mielőtt a Dragashba vezető hegyi földutat nem mossa el az eső. Ez Koszovóban egy abszolút reális veszély.

Brod szűk utcáin, átvágtatva az alattunk patakszerűen hömpölygő vizen, az ablaktörlő úgy kalimpált, hogy majdnem kiesett a helyéről, de sokat nem segített. Ilyen felhőszakadásba még gyalog sem kerültem, nemhogy kocsival. Az egész túrának újra kezdett tétje lenni, pedig mi már befejezettnek tekintettük.  

A szakadó esőben megáradt tócsákon lendületesen átvágva felkapaszkodtunk a városból kifele vezető aszfaltsávra, majd onnan indult a földút. A sárban is fürgén ment a kocsi, de vissza kellett fogni a lovakat, mert meg-megcsúszott néha a gép. Szerencsére nemsokára beértünk egy előttünk lassan haladó VW-t, így tudtuk, hogy ha a helyiek nekiindulnak, akkor valószínűleg van még út kifelé.

A nagy eső ellenére szerencsére nem indult meg sehol a domboldal, így lendületesen, de biztonságban kiverekedtük magunkat Dragashig, ahol a nagy boltnál jutalomfalatok és extra adag Golden Eagle-ök keretében vettük le a saras és átázott cuccainkat végre, majd hazaindultunk Kukesbe. A koszovói szerpentineken átvágva a vihar elmúlt, kitisztult az idő és szivárványokkal intett búcsút a Gora régió.

Estére Kukesbe visszaérve elfoglaltuk méltó helyünket a legendás Hotel Amerikaban, majd mindenféle kaják összevásárlása után bedugtuk a 90-es évekből ottmaradt, falra szerelt hajszárítót a bakancsainkba és 10 perceken keresztül lassan, de biztosan szárazra szárítottuk őket. A pakkokat összekészítettük, a mobilmérlegünk (mert már ilyenünk is van) szerint pedig lazán befértünk a 10 kilis kategóriába ajvárjainkkal és Dare csokikkal együtt. Utolsó esténket bizarr lila égbolt koronázta meg teliholddal a Gjallica felett:

Másnap reggeliztünk egy remeket a Hotelben, majd Igli kivitt minket az Audival a reptérre, ahonnan már simán hazaértünk,

így meglepően anyagi és egészségügyi károk nélkül, de minden célunkat teljesítve hazatértünk.

A Korab mellett nagy élmény volt a Tito kalandos túrázása is, pláne, ki gondolta volna 2 hónappal ezelőtt, hogy Jovan szavai ennyire megragadnak majd a fejünkben. Az eltervezett dolgokat végigvittük, unkonvencionális módon mentünk fel Macedónia 2 legmagasabb pontjára Albániából indulva Koszovón keresztül, de lehoztuk, szóval ahogy a Tekkenben mondanák: