Sűrű Sötét blog

Nem kertelek, ez szar volt. Minden értelemben totális megsemmiSÜLÉS. Nem egészen tudom, hogy mi is történt, de ahogy a mindig aktuális Tankcsapda is megénekelte: "Patkány vagyok, de nem féreg"  "Néha ilyen is kell".

Mondjuk nekem kurvára nem hiányzott az ilyenfajta tapasztalat, de ez van.  Egy fasza kis okfejtés kellene, ahol átveszem az eddig változókat és kiszűröm a hibaforrásokat. Nyilván nem tett jót a keddi bokaboogie, amikor akkorát ordítottam az erdő közepén, hogy Bruce Dickinson bekövetett a Strava-n. Persze a héten nem is  futottam többet, inkább próbáltam óvatosan forgatni és próbálgatni a dolgot, valószínűleg ez sem a legjobb versenyfelkészülési módszer. DE ezeken kívül inkább a fejben történt dolgok zavartak. Nem éreztem elég tudatosnak a dolgot,  indokolatlan helyeken is belesétáltam, az energia abszolút hiánya is ijesztő volt.

Bár a rajt előtt tök jó volt minden, hangulatos-sztorizós odaút, Visegrádon melegítettem párszáz méter föl -le kocogással és persze valami zúzós zenével, közben óvatosan csavargattam a bokámat. Azt gondoltam, hogy kibírja majd, csak arra kellett figyelnem, hogy még egyszer ne forduljon ki, mert az már elég nagy gáz lett volna, az elsőt se tudom, hogy hogy úsztam meg ennyivel.  Mivel gondoltam, hogy meleg lesz, így a bicóspólómat vettem fel, mert azt lehet cipzárazni és akár elég könnyen levehető, ha túlforrósodik a helyzet. A rajtnál elkaptam a tempót, az első 1-2 kilin menni kellett, mert nem akartam beszorulni.  A terv az volt, hogy 1 óra alatt érjem el az első pontot, és akkor teljesen nyílt az esély arra, hogy megfussam a tavalyi időmet. Az első tízes egész jó volt, az idő a terv szerint haladt, de a pulzusomat az egekbe dobtam fel kapásból, és rohadt nehéz volt valami értelmes tartományra visszatenni úgy, hogy nem lassulok be nagyon. Nem is sikerült, inkább mentem, mint az állat. Az 1. pontnál töltöttem egy kulacs izót, toltam egy kis olajbogyót (ez a világ legjobb frissítője), és nekimentem az előttem álló hullámvasútnak.

A kulacsba kortyolva rájöttem, megint elfelejtettem, hogy itt tavaly is pont ilyen Smecta ízű fost adnak. (Smecta= fosás elleni por, amit ha bekeversz vízzel, és megkóstolod, azt mondod, hogy FOS ízű , think about that!)

Ilyen felsőbbrendű gondolatok kíséretében gyalogoltam bele egy sunyi emelkedőbe, és vágtam neki az első igazán kemény lejtőnek, amit már nagyon vártam. Vártam, mert szeretem az ilyeneket, ezen tudok hozni egy csomót. De nem ma. Minden egyes lépésnél éreztem lefefele a bokámat, és rohadtul kellett vigyáznom, hogy ne üssön be még egyszer. De még így is egész jó tempó lett belőle, meg is előztem az előttem futó srácot, akit kikerülve, megcsapott a remény. Igen, most meglehet, ha így megyek a lefeléken, meg a végén az aszfalton, akkor itt még akármi is lehet.

Aztán ekkor a nagy lendületben arra lettem figyelmes, hogy a levegőben vagyok, és fejjel előre zúzok a lejtőn. Szépen tompítottam, tök jól kigurultam amúgy, meg is dicsért a srác, de ahogy összeszedtem magam, egy pár pillanatig nem tudtam kiegyenesedni, iszonyatosan fájt a bordám, mert a könyökömmel sikeresen beljebb nyomtam egy pár centit. Áttapogatva nem éreztem nagy problémát, kifújtam magam, és mentem tovább. Tiszta sár volt a ruhám és az arcom, köpködtem ki a számba került földet. Ezután már úgy voltam, hogy visszafogom a dolgot, inkább vigyázok, el is illant az 1 perces flow. A versenyhez való kedvem úgy megreccsent, mint tisztességes állampolgár talpa alatt az R-GO bakelit.  És ezután jött csak a java, fel a két tüskére. Szinte csak támolyogtam fölfelé, gyönyörű tempó lehetett. Itt már nyilván letettem a tavalyi idős céljaimról, inkább csak az "érjünk be és menjünk a innen faszba" érzés lengett körül. A dögmeleg eredményeképp minden vizemet kb. azonnal megittam, így a két tüske között talált kis forrásnál megálltam, elmerengtem a felszínalatti vízrendszerek nagyszerűségén és mosakodtam, ittam töltöttem, ittam, töltöttem. Ilyet még sose csináltam versenyen. Megállni ezért pff., megy az idő, mennek a versenytársak, itt ez nem fér bele. De már nem érdekelt. Útközben demotiváltak az olyan további apróságok, mint a menetrendszerű cipőfűző kikötődések, amit még mindig nem tudok megérteni. Teslákat lövünk az űrbe, gyógyítjuk a rákot, de még mindig vannak olyan sportcipők, aminek a fűzője kikötődik szarráhúzott duplacsomó esetén is...

Nagy nehezen felküzdöttem magam a második hegyre is, aztán megindult a csorgás lefele, de az is olyan kurvakeserves volt, hogy ha Mozart látta volna, gyászmisét írt volna belőle. Útközben random Edzőbá öntött egy kis lelket belém, ami tök jól esett, de nagy csodák már nem történtek. Lefelé a maradék kedvemet is elvette a bal bokám aláfordulása, de ez már nyilván nem számított semmit. A forróság egyre nagyobb lett, az utolsó 6 városi kili során is megálltam egy kútnál inni, a póló is lekerült, aztán végül itt találkoztam egy skót sráccal, akivel az utolsó 3 k-t valami enyhe futómozgás kíséretében letudtuk, eldumáltunk a Celtic- Rangers derbikről, ha ő nincs ott, szerintem lefekszem a földre és begurulok a célba, onnan meg a Dunába. Mondanám, hogy ez volt az első olyan terepversenyem, aminek egy percét sem élveztem és semmi örömöt nem találtam benne, de persze a befutó és a crew csodálatos volt, azért szinte azt is mondanám, hogy megérte (de nem mondom). Talán ezért is lesz a befutó fotómon egy olyan buta mosoly, mint Fenyő Mikinek az Elfújja a szél c.  korszakos remekmű klippjében.

műveletlen proletároknak mutatom, mire gondolok:

talán még egy kis könnycsepp is felfedezhető a sarkában

Mind a ketten tudtuk, hogy amit éppen csinálunk az minősíthetetlen szar és megbántuk, hogy a nevünket adtuk hozzá, de már nem volt mit tenni, így legalább akkor mosolyogjunk. Melyikünk teljesítménye volt a nagyobb trash? (mondjuk lehet ő megelőzött volna a Vörös-kőnél)

Az időm inkább a tavalyihoz képest történt felfoghatatlan romlás miatt fájó, ha nem kéne tanulnom, valószínűleg napokig az okokon gondolkodnék. Remélem, hogy ez inkább a mindenszarösszejött dolog volt, az edzetlen-szarbokájú-túlhevült-túlnagycéltkitűző ember esete, aminek minden paraméterén simán lehet javítani. Most pár nap bokapihentetés, aztán nekiugrunk elölről az egésznek. Amúgy a Gepárdok elég nagyot mentek, gratula mindenkinek, jó ilyen futók között edzeni!