Sűrű Sötét blog

A tavasz egyik legkomolyabb versenyét két előzmény zavarta meg.
Az egyik a hét közben lenyomott vérkör, ami ha csak túrázva is, de odabaszott, nem szoktuk a szántást, more. Jól odatett, csütörtök este úgy mentem haza, mint egy cowboy. Kurvára nem hajlottak a lábaim, szét voltam kenve, mint a takony az oviban. Volt 3 napom regenerálódni, ami a sok ötletet (úszás, szauna, kis laza bicó, sok hengerezés és jó kajàk) követően egész jól sikerült, de pl. a laza koccra nem is gondoltam, annyira éreztem mindenem. Az, hogy egyáltalán tudok-e futni, legyen a vasárnapi nyuszi hat éve a kertben felejtett romlott, koszos kindertojásának  meglepetése. A napok során lassan javuló állapotomnàl csak a frekventált külsős kérdések idegesítettek jobban, mégpedig: "hogy lesz ebből így vasárnap verseny"(napi négyszer feltéve, választ persze senki sem várt , csak én motyogtam berogyasztva, hogy jó lesz ez)," nem lesz ez sok, beszélj valami futóorvossal(?)",vagy a "nem lehet lemondani valahogy?" . Úgy voltam vele, hogy szintidőn belül csak beszenvedem magam, ha másra nem is leszek képes, de a 3 óra alatti álomcélomról lemondtam. Az új cél az volt, hogy beérjek, élvezzem valamennyire, és versenynyomás nélkül teljesítsek végre egy versenyt, amire már jó ideje nem volt példa.

A másik dolog , ami nem hagyott nyugodni, az a cipőm állapota. Már úton van a kövi, de addig ezzel kell valahogy kihúznom. Az aggodalom tárgya a Columbia rouge fkt2 (volt). Amúgy egy iszonyat jó kis cipő, könnyű, jól csillapít, igazi baszatós, de a felső részt úgy ahogy van elkúrtàk.  Kb 2-300 kiló után lehetett látni, hogy ebből baj lesz, és olyan 350 körül, stílszerűen a vtm félmaraton közben ki is szakadt egy jó 9centis szakaszon. Még jó hogy olcsón vettem, különben eléggé felbasznám magam. A problem adott volt, valamit csinálni kell azzal a kurva nagy lyukkal a cipőm oldalán. Anyagtudományi és technológiai képzettségemnek köszönhetően frappáns módon damillal 9 öltéssel varrtam meg a lépőt, de nem stoppolóvarràssal, ahogy anyám mondta, mert arra lusta szar voltam. Ez előtt természetesen egy gàzgyújtóval kezeltem a sebet, leolvasztottam a foszló részeket, ami során kigyulladt az oldala, de sikerült komoly tűzkárok nélkül megoldani.  A már összevarrott részt belülről egy régi farmerból szerzett anyaggal erősítettem meg és egy kurvaerős textilfoltragasztóval (van ilyen szó egyáltalán ?)a lyukra illesztettem, úgy tűnt, hogy megoldottam a problémát. Nem is nagyot zavart, amikor felvettem. (Spoiler: ténlyeg kibírta nagyjából)

az eredeti lyuk és a varrott/javított rész a verseny után szétcseszve.

Szépen időben értem ki Szurdokpüspökibe, minden készen állt a versenyre. Én kurva álmos voltam az 5.40-es kelés miatt,  de reméltem, hogy a rajtig nem alszom el. Gyors öltözés, gélek bent, egy feles soft kulacs a kézben. Gondoltam, hogy viszek még egy 2.5decist , de azt végül a tatyómban hagytam. A felszerelés részeként vittem magammal egy szép nagy ducktape tekercset, olyan igazi emberrablósat, mivel a jó Columbia bármikor megadhatja magát. Egy kis mozgás és gyenge henger után a mezőny közepéből rajtoltam. A lábakra nem lehetett panasz, mentem, mintha szaron csúsznék. Persze kicsit fáradtak voltak a virgácsok, de tűrhetőnek éreztem, bár tudat alatt kicsit féltem az egyik legkeményebb hazai rövidtávú verseny következő részeitől.
Kis kerülgetés után rendeződik a mezőny, jó tempóban megy az eleje, én igyekszem nem elfutni, de azért nyomom. Az emberek szedegetésével telnek a felszopó kilométerek. Az első DH-nál sikerült jól menni, és az első mászás is könnyűnek és egész jólesőnek hatott. Olyan 6k környékén már pár perce egyedül mentem, amikor feltűnt mellettem az élmezőny, benne Edzőbá is. Az durva lett volna, ha már ekkor haluzok, de aztán elmesélte, hogy benéztek egy kanyart. Tudatosult bennem, hogy percekig első voltam a Muzslán emberek!!!!! 
Ők aztán szépen elléptek, de pár perccel később  hirtelen nem láttam szalagokat, és a GPS is kicsit megakadt. Benéztem én is egy kanyart, de szerencsére valaki kiabált egyet és sikerült visszatalálni a kis kitérő után így még ketten beelőztek, de velük  mentem egészen Mátrakeresztesig, ami a táv egyetlen igazi frissítőpontja. Előtte azonban a jó Columbia fejlesztői feledhetetlenné tették a napomat azzal, hogy az a fos-szar cipőfűző kikötődött. Nem vágom, hogy hogy a faszba képes kikötődni, hiszen én mindig duplára kötöm, de ezeknek sikerült ezt is megcsinálni. Gondolkodtam korábban egy quicklace cserén, de már a sima fűző is bevágta és kezdte megenni a cipőfűzőlyukakat, szóval ennek a csukának a teljes felsőrésze (tartósságot illetően) katasztrófa. Na mindegy, a hátralévő 2kilit kikötött fűzővel mentem, mert nem akartam kiesni a ritmusból,meg amúgy is gecijó vagyok, megtehetem.
A frissítő tök jó volt, bedobtam egy marék uborkát és perecet, töltöttem egy kulacs izot és nekimentem annak, amit tudtam, hogy sose fogok élvezni. Az addigi egész jó tempójú örömfutás átfordult valami veszettül ocsmány melodrámába a sorozatban kétszer, mindkét lábon kikötődő cipőmmel és a kiskulacsot lazán a hátizsákban felejtő személyem főszereplésével. Eléggé megroppantott, ilyen nem nagyon volt még. Mármint a maratonon volt hasonló, de mondjuk azt, hogy az nem az én távom. De ez, a rövidtávú veretős dolog pont a kedvencem. Fölfelé muzslára inkább átcsaptam túrázásba, ami amúgy tök jó lett volna, mondjuk bármikor máskor. Belefutogattam, de nem volt túl jó. Éreztem a fáradt combok bizsergését, akik naivan elhitték, hogy húsvét reggelén az ebédlőasztalnál fognak közelről találkozni sertésrokonaikkal,"de nem, te nem, köcsög Bob nem." Inkább toltam rá egy magnéziumot, így a görcs szerencsére elkerült. Nem tudom, hogy a fáradtság, a tt, a heti futás kimaradása, a gélek, vagy a meleg miatt (valszeg ezek kombinációja), de valami nagyon megszopatott.  Szépen előzgettek vissza felfelé a versenyzők, de nem tudott érdekelni. Gondoltam rá, hogy nem kéne picsogni , mert itt tegnap a bércesek 45kili kőkemény baszódás után másztak fel, de ez sem tudott érdekelni. Nagy respect nekik, de én itt akkor is szenvedek. Néha már a laposokon is belesétáltam, kiüresedve értem el a muzslán lévő vizes pontot, ahol kaptam egy utolsó életmentő vízadagot. Utána a már előzőleg annyiszor elképzelt downhill vette kezdetét. Gondoltam,nyomni fogom ezerrel, ahogy szoktam, ugrálok lefelé a rohadt nagy hömpölyökön, bedarálok egy rakat embert, comebackkelek egy szépet. De nem, ez rohadtul nem az a nap volt, szétestem, mint a Szovjetunió. A hasam és a fejem is fájt, legszívesebben lehánytam volna a hegyről, így inkább lekocoràsztam, beelőzött a konkrét női dobogó többi tagja is, én hajráztam nekik, persze ez viszonzatlan maradt ... A helyzet úgy nézett ki, hogy a női harmadikat be lehetett volna hozni. Rányomni egy végesprintet az utolsó 500-on és kész, de minek, nekem rohadtul nem számít, amúgy meg nem is érdemelném meg. Itt egy taktikusan versenyző, dobogó-flowban futó ember, aki éppen bedarál egy szerencsétlent, aki kicsinálta magát 18 kili alatt. Nem, ehhez még nekem sincs arcom.
A tuti a sok szar között viszont az volt, hogy tudtam, meglesz a célom. Nem csak a tavalyi időmet csinálom meg, hanem beteszem a  mágikus 3 óra alá ezt az egyszemélyes szenvedéstörténetet. A kapun befutva látom az időt : 2.52. . Kurva jó, a tavalyi időmnél  fél órával jobb volt, beszarás. Fasz gondolta ezt amikor próbáltam a muzsla jó ég tudja hányadik szopószakaszán mozgást imitálni. Ennek tudatában ültem le végre, míg a tegnapi finisher Balogh Peti jóvoltából egy mentes citromos borsodi (azért ez milyen kemény kombó már!?) landolt nálam, végre minden a legnagyobb rendben volt.
Végül, a körülményeket tekintve elégedett vagyok, az időm számomra mesés, a versenyzésem rapszodikusságát viszont szeretném a jövőben elkerülni. A helyezés is rendben van, persze lehetett volna ebben jóval több is, de  az úgyis mindig a mezőny függvénye is.  Meg amúgy is bazmeg, aki tt-zik előtte az mit vár, ne legyenek ilyen luxuselvárásai, hanem legközelebb fasza előmunkálatokkal, táv- és terepspecifikus edzésekkel kell készülni és odacsapni.  Jó lesz ez.