Sűrű Sötét blog

Miért pont Macedónia? Vagyis Észak-Macedónia?

Hát soktényezős a képlet, de a rövid és közhelyes válasz az, hogy a Balkán térsége rabul ejti az embert, főleg a tavalyi albán túra után.

Dobogós helyen van emellett az olcsón kifogható repjegy és a fővároshoz közel eső, remekül túrázható hegyek jelenléte is. Ez utóbbi kiemelten fontos személyesen a “Nagyobb Cél” elérése miatt a következő években. 

Szóval túráznivaló hegyeket kerestünk a térségben Szkopjéhez lehetőleg közel és első pillantásra egyből a Solunska Glava 2540 méteres halfdome-ja szúrta ki a szemem.  De azért megnéztem, hátha van más is a környéken. És volt. De erről majd később.

Egy remek villámlátogatásnak ígérkezett a nettó 3 napos macedón túra, bár az ilyen rövid utazásnak nem vagyok híve, de legalább rendes célunk volt, nem csak a városban lébecolni.

Szkopje körül van egy csomó természeti érdekesség: már a város fölött a Vodno-hegy, a Matka-kanyon, de minket valami merészebb érdekelt. Így vettem észre a koszovói határon tornyosuló piramist, a Ljubotent.

A Šar-hegység (Šar Planina/ Malet e Sharrit vagy csak simán Šara) természetes határt képez e két ország között, amelynek nem a Ljubo’ 2500-as csúcsa a legmagasabb, de messze ez a legikonikusabb. Persze jó lett volna a Tito csúcsot vagy a Peskovit is megmászni, de ha egyet lehet választani, akkor az legyen a Ljubo. Pláne, hogy a Tito csúcsán levő menedéket valamilyen okból szétbszták az elmúlt pár hónapban, így egyelőre infóim szerint még nem lett helyreállítva.

Szóval miért is ikonikus a Ljuboten? Mert az van, hogy a legendás piramis remekül látszik Pristinából és Szkopjéból egyaránt. Nem hiába van a macedón főváros címerében is ábrázolva az orom:

A csúcsot a remek cirill betűs formának köszönhetően így írják: врв Љуботен ( ez a Vrv Ljuboten), habár más néven is találkozhatunk vele: Maja e Lubotenit.  Ezen minimális balkáni tapasztalatainkkal már meg sem lepődünk, felismerjük a csúcs albán nevét. A sztori azonban érdekesebb, mert a koszovói albánok utóbbi néven nevezik  a csúcsot, a macedónok mellett a szerbek is az elsőt preferálják, mivel a szerbek ugyebár nem ismerik el a "kiszakított" Koszovó területét, így saját országuk egyik legmagasabb pontjaként tartják számon a Ljubót. Ennyi érdekességet.

Na meg annyit, hogy annyira domináns a piramis formája, hogy a koszovói amerikai támaszponton, a  Camp Bondsteel-en állomásozó amerikaiak “Mount Duke”-nak nevezték el a peckes hegyformát. 

A Duke látványa Camp Bondsteelből

Én tényleg nem akarom túlmisztifikálni a dolgot, de olyannyira domináns a térségben, hogy a koszovói fegyveres műveletekben szolgált katonák közül a Kosovo Campaign Medal-t kiérdemlők érdemérmét is feltehetően ezek a csúcsok inspirálták.

Az első napunk teljesen rendben ment, a reptéri mérlegelésen voltak forró pillanataink a személyzettel, de szerencsére nem kellett fizetnünk semmi extrát. A hóhelyzet bizonytalansága miatt kölcsönzött hágóvasaink eléggé megdobták a súlykalkulációnkat, de rendesek voltak a Wizzairnél.

Fontos, hogy sose menjen ki a fejünkből: Macedónia nem EU tagállam, így a reptéri procedúrához tartozik az ID csekkolása, aminél komoly sor alakulhat ki. Mi neccesen, de épp időben értünk oda, így nem csúsztunk le a járatról. 

A repülőút kb. 1 óra, a reptéren már vártak a kölcsönzőtől, mi az Uskuper nevűt választottuk, korrekt és jó verdát adtak napi 25 euróért (és nem kértek depositot!).

Innen egyből visszatértünk a városba, simkártyát vettünk a T-mobilnál, véletlenül bevásároltunk a legdrágább szupermarket láncnál (Vero) és megindultunk északnyugat felé a pályán.

Szkopje belvárosa elég necces közlekedés szempontjából, de megoldható. A pálya nagyon sima, viszonylag jó minőségű és nincs is tömeg. Kapus rendszer uralkodik, 1 euró vagy 40 dénár kaputól kapuig eljtuni, így kb. 6 euróba fájt a pályahasználatunk a napok során.

Délután Staro Seloba érkeztünk, ahol előzetes elvárásainkhoz képest semmiféle parkolóhely nem volt a templom mellett, cserébe minden kurva meredek volt. Pár perc dózerutas zötykölődés után leraktuk a kocsit egy beugróban a fák alatt, a falu szélén, pont, ahol az ösvény kezdődött, váltó 1-esben, kerekek kitámasztva és reménykedtünk, hogy nem borul rá egy fa sem.

A cuccok optimalizálása után nekiindultunk zsákjainkkal a 2 órás útnak, ami kb 7 km-t és 800 m+ szintet jelentett, többnyire dózerúton, 1-2 rövidítést bevállalva singletrack-en. Az egész túra útvonala kb. ilyen volt:

Utunkat végigkísérte a Ljuboten havas piramisa, és útközben 1-2 egész szép kilátópontot is láttunk, ahonnan ráláttunk a  meredek völgyekben érkező patakokra. A szint viszonylag könnyen fogyott, pont sötétedésre értünk fel a menedékházba, ami hívogatóan, de némán csillogott a hegy alatt. Senkivel nem találkoztunk.

Úton a menedékházhoz

A Ljuboten menedékház (Ljuboten Mountain Hut) az ország legrégebbi menedékháza. 1931 óta áll és vagy 40 embert tud elszállásolni, nem számítva a jó időben kint sátrazókat. Az amúgy faszán felújított, kifogástalan menedékházra úgy találtam rá, hogy Staro Seloban kerestem szállást, amikor az Airbnb-n(!!!) felbukkant egy gyanúsan olcsó lehetőség a semmi közepén, 1600 méteren a hegy oldalában. Ez volt az. 3 főre 9000 forintot fizettünk 2 éjszakára, ami nem tudom, hogy hogy jön ki, de a helyszínen a személyzet megjegyezte, hogy valami félrecsúszott az árazással, így 3 főre és 2 éjszakára még összesen 1800 dénár (kb. 10 000 Ft) különbözetet fizettünk ki, ami asszem továbbra sem túl sok.

Kaját vittünk magunkkal fel, de egy teljesen okés étlappal is vártak minket, amiről az első este csak két nagy adag salátát rendeltünk be, illetve pár kör forró hegyi teát. A saláták közül az uborka-paradicsom-paprika-hagyma-juhsajt mix mellett a Shopska is megjelent, iszonyatos adagban, amivel 3 fő bőven jóllakott. Amúgy volt mindenféle hús, leves, sör, bor, pálinka rakija, ráadásul semmi extrém árképzés nem volt, ahhoz képest, hogy a hegyen voltunk.

A csodásan renovált lenti étkező helyiségben duruzsolt a vaskályha, ami dögmeleget árasztott, a hálószobákban mondjuk kicsit más volt a helyzet. Mivel nemrég újították fel az épületet, a felső szinteken a fűtés még nem volt kiépítve, illetve mivel télen kevés túrázó van fent, nem is feltétlen volt szükséges a rendszer megléte.

Ennek köszönhetően a szobánkban 10 fok, a fürdőben 5 fok körüli hőmérsékletet mutatott a hőmérő. Ez persze nem jelentett nagyobb gondot, mert hálózsákjainkban megbújva és a jó öreg jugo takarókkal betakarva kihúztuk reggelig.

2. nap: a Ljuboten "mászása"

Szóval az van, hogy bármennyire is ikonikus a hegy, a mászása nem igényel különösen extra erőnlétet, csak egy közepes nehézségű túraként jellemzik a leírások. Mármint nyáron főleg. Éppen ezért, alapesetben óvakodnék a hangzatos "mászás", "csúcstámadás" vagy egyéb nedvesítő jelzőktől. De mi "télen" voltunk.

Télen akadhatnak problémás részek, amikor az amúgy is változékony időjárás képes lehet no perc alatt iszonyatos ködöt varázsolni az elképesztő, állandóan fújó szél mellé. Ja igen, március vége és április eleje itt még télnek számít. Legalábbis az elmúlt évek műholdképei és a túrázók feedbackjai alapján. Szóval kockázati tényezőként leginkább a hó megléte és állapota, mélysége lép fel, ami egy olyan szar helyzetet szül, amiben valaki hágóvasat javasol kötelező felszerelésnek, más hótalpat, valaki még crampont sem. Mi a Crampon + tarcsi hágóvas mellett döntöttünk, nyilván a kellő sídzsekik, full face maszkok, síkesztyűk, botok stb. mellett.

Egyértelmű volt a képlet. Viszonylag korai kelés, lehetőleg 6-os indulás, hogy minél több időnk legyen a gerinc vidékén bóklászni, amennyiben az időjárás kegyes. Ráadásul a hóhelyzet is igényelhet plusz időt, így jónak láttuk minél előbb megindulni. Pláne, hogy nem mindennap lát az ember napfelkeltét a Ljubotenen. Az első szakasz célja a csúcs, hogy minél előbb meglegyen, nehogy a végére hagyva esetleg lemaradjunk róla az elromló időjárás miatt.

Szerencsére viszonylag sokan túráznak év közben, tavasszal a hegyen, így tracket könnyű volt csinálni-találni. Tulajdonképpen a piros jelzés vitt a csúcsra, amivel csak annyi volt a baj, hogy a 2000 m feletti hómezőkön és -nyelveken nehéz a kövekre fújt jelet meglátni. A gerincen már voltak jelzőpóznák, de addig sokszor bíztunk az intiúcióinkban és mentünk, amerre csapást véltünk felfedezni a havas sziklák között.

Napfelkelte a Ljubotenen

Maga a csúcs kb. 5 kilire volt a háztól, jó 900 m+ szinttel. Ennek az első szakaszai még köves-földes-törpefenyős ösvényeken vittek viszonylag direktben, arccal a hegynek. Az időközben felkelő nap nagyon szépen szórta ránk a fényt és a nyugati vonulatok mögül különleges felhőket figyelhettünk meg. Például ezt, a Koszovó felől a hegyre felúszó lencsefelhő-monstrumot:

Az eddigi sziklás-havas részeket felváltotta a hó dominálta magasság. Pontosan 1960 méternél választás elé kerültünk: vagy próbáljuk követni a ki tudja hol-milyen vastagságú  hó alatt elbújt piros jelzés ösvényét, vagy a hosszabb, de talán kevésbé kockázatos, felfelé kanyargó jeep útvonalán megyünk, ami gerinc elejéig felvisz.

Kis tanakodás után meghúztuk a váratlant, felcsatoltuk a láncainkat és nekivágtunk óvatos Z alakban járva, illetve traverzálva a fölöttünk elnyúló hónyelveknek.

Demó traverz

Szerencsére a hó nem volt kritikusan mély, maximum térdig ért, így jól haladtunk. A kamáslik megtették a hasznukat, az biztos. A láncok viszonylag jól tapadtak, hágóvasnak nem láttuk szükségét. A botokra felszerelt hótányérok haszosnak bizonyultak, remek alkalom volt ez a délelőtt a bottechnikák gyakorlására. 

Köszönhetően a viszonylag direkt vonalvezetésnek, elég gyorsan megjelent felettünk a gerinc vonala. Az idő hideg, de napos volt, a szél egyelőre csak közepesen volt szar, a napszecskák határozottan segítettek.

A gerincet jelző első póznához elérve viszont megcsapott az első, igazi szél, ami északnyugat felől érkezik általában a területre. Itt már nem is hallottuk egymás szavát, megállni is csak pár pillanatra volt kedvünk, talán ha  1-1 csokit vertünk be, de az egyelőre széles és kitett vonulat mélyebb hava sok erőt kivett a lábakból.

Cserébe folyamatosan láttuk a magunk mögött hagyott Polog-völgyet a Vardarral, a kereszteket a Skopje fölötti Vodno-hegyen, illetve  a Solunska Glava havas ormait is. Kelet felé csak a hegy ívelt, havas lejtői voltak, illetve Koszovó zöld dombjai a távolban, nyugaton a Šara havas vonulata nyújtózott és köpte felénk a felhőket.

Felfele a gerinc szélesebb részén

A gerinc eközben folyamatosan szűkült, egyre közelebb kerültek a meredélyek: bal kéz felé az ország legnagyob, Kozja Stena (Kecske-szikla) által fémjelzett hegyi törmelékkúpja, jobb oldalon az ívelt, havas lejtők összehordott, csúszós és mély hava.

A nyári fotókon nem tűnt ilyen kitettnek a vidék, bár hozzá kell tenni, hogy a párkányon összegyűlt, negatív formákban kialakuló hópárkányok fokozták a helyzetet. Mindenesetre rájöttünk, hogy amit eddig a csúcsnak hittünk, az nem az, ugyanis mögüle mindig kibújt egy újabb, magasabb pukli.

Annyi könnyebbséget azért találtunk, hogy nehezen, de felfedeztük az előttünk kb. 5-6 nappal arra járó pali nyomát, akit az instagramon láttunk, szóval tudtuk, hova lépjünk, a párkányokat így kivédtük.

Szóval a szűkülő gerincen meneteltünk tovább és bár a világért sem akarnám túldramatizálni a menetet, de volt 1-2 izzasztó szakasz.

Szerencsére a szeles időn kívül minden a kezünkrejátszott, így szépen felértünk a csúcsra is. Ami amúgy leginkább egy nagy puklihoz volt hasonlítható. Mint később Jovan, a menedékház egyik vezetője elmondta, itt nem szokás keresztet rakni a csúcsokra, mégha olyan ikonikus is, mint a Ljuboten. Csúcskő van, csak egy kisebb hótakaró alatt valószínűleg.

Buci a piramis tetjén

A csúcsról körbenézegettünk, vissza Szkopjére, aztán át Koszovóba, ahol Pristinát nem, de Ferizaj láttuk, illetve próbáltuk besaccolni a Camp Bondsteel  amerikai támaszpontot is. Mivel a RedBull nem támogatta a túrát, csúcscsoki mellett egy igazi balkáni csúcsgoldeneagle dörrent, aztán megindultunk lefelé ugyanezen az úton.

Nem is sejtettük, mennyire jól tettük, hogy nem maradtunk tovább, illetve, hogy nem a járatlan északi oldalon ereszkedtünk le. Alapvetően az volt a terv, hogy ha az idő és az időjárás engedi, tovább megyünk északnyugat felé a gerincen, egészen a koszovói  Liqeni Livadhi tengerszemhez, majd vissza, a Kozja Stena alatt “traverzálunk” a hóval fedett törmelékkúpon a menedékház irányába.

Ezt most kihagytuk, mivel a Kozja Stenát felülről szinte végig láttuk, de a hozzá vezető út elég neccesnek tűnt. Emellett Jovan elmondása alapján a tengerszem teljesen hó alatt van, tök fölösleges odamenni, ráadásul a koszovói oldal még lavinaveszélyes is, a kicsi, de meredek falú cirkuszfülkékben összegyűlő hó miatt.

Visszaindultunk hát a már megtett úton, a lépéseink nyomát könnyen követtük és örültünk, hogy felengedett a hegy. Na persze láttuk azért a Koszovó felől érkező fekete felhőket is, amik még a gerincen utolérték a Ljubotent. A semmiből, mintha nyári jégeső lenne kis jeges-hódarabok kezdtek bombázni minket iszonyatos széllel. A modellek jóslata szerint kb. 75 km/h-val csaptak pofán a szemcsék, ez tapasztalati úton tesztelve elég hihető adatnak tűnt. Magunkra húztunk mindent, a síszemüvegeket feltettük és tempósan haladtunk lefelé, ahol továbbra is kitartóan csapta ránk az ég a havat, 1800 alatt meg az esőt. 

 Lefelé a hó-jég-vihar kombóban

Ha ez az északi falon kapott volna el, lehet nem örültünk volna ennyire, de így megvolt benne a kis kalandfaktor is. Mivel a veszélyesebb gerincrészen már túl voltunk, elégedetten, de szarráázva értünk a menedékházba dél előtt kicsivel.

A saras cuccoktól megszabadulva egyből berendeltünk egy kör teát és a kályha mellett csak rewindoltunk vagy egy órát. Utána Jovan meghozta a kávékat is, majd megkértük, hogy meséljen a házról és a környékről. Mintha csak erre várt volna, egy, vagy 1,5 órás prezentációban fejtette ki a Sharr-hegység összes történelmi és geoturisztikai sztoriját.

Jovan amúgy Tetovóból származik, ami egy kevert macedón-albán város a Sharr-hegység központi része alatt, macedón területen. Tulajdonképpen az egész hegység a tetovóiak ellenőrzése alatt volt, van. Jovan nemcsak a házban dolgozik heti pár napot 24 órás műszakban, de emellett a tetovói székhelyű, 1925-ös alapítású  Mountaineering Club "Ljuboten" elnöke is.

Elmesélte, hogy a Ljuboten legendás mivoltát az is jelzi, hogy az 1800-as évek végéig ezt a csúcsot tartották a  legmagasabbnak a Sharr-hegységben. A földmérők mérési hibából adódóan 3000 méteresnek becsülték a piramist, így sokáig ezt tekintették a fő csúcsnak. Az 1900-as évek elején azonban a belgrádi egyetem egyik diákja forralásos módszerrel végzett méréseket a hegyen, így bizonyította, hogy a hegy jócskán 3000 méter alatt van, ami így elvesztette főcsúcs-mivoltát.

Megtudtuk, hogy maga a menedékház Tetovo város tulajdonában volt régebben, ekkor fellendült a helyi természetjárás, 1931-tól kezdve itt volt az első sípályája az országnak. Minderről a korabeli dokumentumok ott lógnak a menedékház falán korabeli hótalpakkal, sílécekkel és piklikkel kiegészítve.

Maga az épület eredete is érdekes: mivel az 1900-as évek első felében még bőven törzsi alapokon szerveződő hegyi albánok banditái (bővebben Báró Nopcsa naplójában) előszeretettel fosztogatták a környező, főleg szláv farmokat, a Sharr-hegységben a szláv autoritás rendet akart tenni: a vonulaton több hegyi rendőrállomást hoztak létre a hegyen legeltetett állomány védelmére.

Extra infó, hogy az albánok mellett a juh-szarvasmarha állomány védelme érdekében pásztorkutyákra is szükség volt, köszönhetően a változatos ragadozó-faunának (pl: eurázsiai hiúz, szürkefarkas, barnamedve), így  a Sarplaninac juhászkutya (nem pc, menő, régi nevén: a jugoszláv farkasölő) fajta is innen ered. Jovan amúgy pár napja látott medvét a környéken, de szerinte nem gyakori a jelenlétük a kopár fennsíkon, mára inkább az erdősebb részeken mozognak. 

 Sarplaninac

A kommunizmus ideje alatt a ház a völgyben lévő kohászati művek tulajdonába került, ahol hagyták lerohadni az egészet, a természetjárás visszaszorult az országban. A függetlenedés és a szocialista állam lerázása után megkezdődött a szokásos privatizációs lopkodás, de nagy nehezen a Tetovo Mountaineering Club vissza tudta szerezni jogos jussát, visszatért az élet a házba és ezzel együtt a hegyre is.

A legnagyobb sztori azonban mégis ezután következett:

Ezek után még megkóstoltuk Mitko diórakija kombóját is, ami szintén nem volt szar.

A sztorizást követően délután javult az idő, arra gondoltunk: csak a láncainkat veszthetjük, szóval kimentünk, hogy megpróbáljuk a másik útról, alulról elérni a Kozja Stena nevű sziklát, még sötétedés előtt. 

Egy húsz perc erős menet után után én tényleg elvesztettem az egyik láncomat (bravó, Warg), ami szétjött, de azért továbbmentünk. Bő egy óra után aztán visszafordulutnk az óriási szél miatt, amit valószínűleg a Koszovó felől fújó szelek által görgetett fekete felhőmonstrumok toltak ránk.

Koszovó egész nap csak küldte ránk a sötét felhőket

Cserébe egy kis cloudporn nézelődésre volt időnk a naplementében, egy szélcsendesebb oldalról remek virgákat és fractusokat láthattunk a böszmébb képződmények alján.

A házba visszaérve újra átmelegítettük magunkat, remek vacsorát csaptunk a szokásos saláták és az újonnan kipróbált gombás omlettek társaságában, majd zuhanyoztunk, összepakoltunk és aludni tértünk. Előtte Jovan mindenkitől elbúcsúzott, kaptunk tőle remekül szerkesztett, friss térképeket és egy könyvet a Sharr-hegységről, illetve a térségről. Továbbá, hogy ne fázzunk, kölcsönadta az egyetlen hordozható fűtőtestet a házban, ami egy nyílt lángú gázpalackos hősugárzó volt. Ezt egy ideig bizalmatlanul égettük, de inkább lekapcsoltuk és elvackoltuk magunkat.

Reggel korán keltünk, hogy időben leérjünk a faluban hagyott kocsihoz. Egy búcsúteát kaptunk még, a matricákat feltoltuk az ajtóra és lefelé vettük az irányt. A szép idő és a kezdődő olvadás előcsalogatott 1–2 élőlényt is, így találkoztunk fekete harkállyal és ezzel a remek foltos szalamandrával is:

A faluba leérve szerencsére a kocsival minden oké volt, így visszatértünk a “civilizációba” (értsd :kóbor kutyák és szemét). Innentől rövid leszek.

3.Megnéztük:

• Tetovót, ami egy szép városka a hegyek alatt, kiemelt skillje a festett mecset, érdemes csekkolni és bemenni, ha épp nem imádkoznak bent. Ingyenes látogatás, adományokat fogadnak. Bevertünk egy húsos bureket és mellé Gorani sok-ot ittunk, ami egy ilyen tömény vadmálna szörp szerű lé volt.

• a Matka-kanyont, ami szintén szép, olyan mint a Tordai hasadék sok vízzel. Túraélménynek nem extra, kivéve, ha valamelyik sziklafalra felmászol. Egy 1 órás hajótúra kb. 3000 forintba kerül, szóval ez is érdekes lehet. Sok a turista, vigyázni kell a parkolással!

   

  

• Skopje belvárosát, ami pozitív csalódás volt, egészen tiszta és szép, az Old Bazaar negyed is nagyon különleges, a Kosmos nevű helyen pl. jó árban ki lehet próbálni a klasszikus kajákat egy menübe összerakva (Tavche Gravche, csevap, shopska, stb.). Emellett van egy csomó sütis hely is, a baklava ezer variációjával és nagy kedvencünkkel, a Trilecével.

Annyi még, hogy a reptérre buszjárat kb. 2 óránként megy, ami elég necces, hogy épp jó-e neked, szóval a taxi ajánlott. 20 euró környéke egy taxi a reptérre.

Mindent összevetve Észak-Macedónia egy kurva jó hely, mindenkinek ajánlott, ha csak egy pár napos városnézős trip, vagy valami hegyes-barangolós túra, bármire jó.  Viszonylag olcsó, az emberek nagyon kedvesek, a kaják remekek, a hegyek meg vannak és fel is engednek.