Sűrű Sötét blog

Gondolom sokakkal előfordult már, hogy egyszer csak rádöbbent arra, hogy miközben nyomja a hétközi futikat és gyűjti a kilit, hogy kéne ezekkel valamit kezdeni is. Nekem ez kb. 2 hete ütött be, amikor úgy éreztem, hogy túl rég volt már az őszi csákvári verseny, kéne valamit csinálni. Ez egy jó teszt is lehet, kb. megnézem, hol tartok, mit adott az elmúlt 3 hónap edzésmunkája, és nem utolsó sorban kiélhetem a negyedévente rám törő versenyzési hajlamomat. Ezekre  legjobbak a kis versenyek, így került a szemem elé a pénzesgyőri bázisú félmaraton és TT. A Bakonyban még úgysem futottam, egyszer ennek is eljöhet az ideje. 

rajt előtti könyörtelen powerrangers beállás

Kb. 40 nevező volt a leghosszabb távon, nem bántam annyira, a tél úgysem a fékevesztett veretésről szól. Egyszerűa verseny, rendben van a szervezés, bár a rajt kicsit fura, a szervező amint elmondja a fontos tudnivalókat, már mondja is, hogy akkor rajt. Neki is mentem, az első 1-2 kilit nem akartam túlhúzni, de azért az élbolyra ragadtam, kb. 5-6-an nyomtuk a falu utcáin és az erdő elején. Pontosan tudtam, hogy nekem sosem feküdt igazán a havas futás, ha nyomni kell, ezért vissza is fogtam magam kicsit, de kitartóan loholtam a többiek nyakán. Nem volt egyszerű dolgunk, mert a leesett 15 cm hó kb. csak egy 10-15 centi széles sávban volt valamennyire kitaposva, tehát ha esetleg előzni akartál, akkor a szűzhó és az alatta megbújó dolgok fogadtak. Párszor nyilván eljátszottam ezt, majd 4 kilinél egy furcsa errorba szaladtunk bele: elágazott az út és mindét része jelölve volt. A sort vezető srác kapásból ment balra, én kiabáltam rá, hogy  a másik irányba kéne menni, de itt kb. öten-hatan leálltunk, mert mindenkinek forgott még a térkép, mindenki a másik irányba mutogatott, 2 perc után sikerült eldönteni a jó utat, innentől kb. az éllovas arccal mentünk ketten. Eddig az út csak gyengén emelkedett, de itt egy fasza kis felfele várt ránk. Mivel ez nekem nem nagy erősségem, elengedtem a palit, én meg néha belesétálva követtem, de 10 méteres távolságnál  nagyobbat azért nem hagytam. A kövi lefelén pedig én robbantottam be, hiszen ez az igazi terepem. A puha havon szinte tökmindegy, hogy hogy érsz talajt, én meg döngethettem utána. Sokat segített benne az új terepcsukám (rip caliber), ami egy columbia rouge, kifejezetten kesekeny lábfejre. Ez volt az első komolyabb bevetése, és  mivel könnyű, jó a mintázata, és egész jó a csillapítása is, nagyon bejött. 

na ezen rohadtkényelmetlen futni (bakonyikalandok.hu fb)

Miután a srác többször elment 10-30 méterre tőlem az emelkedőkön, én mindig visszaértem rá a veretős lejtőkön, ez így ment elég sokáig. A szántók szélén, ahol mentünk, sokszor vádliközépig érő hó volt, süppedeztünk rendesen, de elég jó iramot diktált az emberünk, emellett pedig eszméletlen szép technikával, full szabályosan nyomta. Azt hittem, valami gép. Tökéletes, és emellett nem hallottam, hogy zihál az emelkedőn, vagy köp egyet, kifújná az orrát legalább, vagy valami. Még a légzését se hallottam, amikor felkapaszkodtam mellé a féltáv körül egy gyönyörű havas patakszurdokban. Azt hittem, ez bedarál simán, tele vannak a tökéletes, sosem fogyó energiaraktárai. A szurdokban felértem rá, hiszen csak sunyin emelkedett, de annyi szarrátört ág, kidőlt fa és szikla volt, hogy mindenféle biciklicselekkel kellett dolgoznunk, hogy elkerüljük a fájdalmas találkozást velük. 12 kilinél , a check-és frissítőpontnál gondoltam, tuti megáll a pali, mert semmi nem volt nála, mondom akkor én itt elhúzok, amíg frissít. Odaérve azonban senki nem volt ott, csak a csippantó egy fára lerakva, szóval nyomtuk tovább (elvileg a személyzet a házikóban volt, és gondolták, bemegyünk majd melegedni kicsit...). 12-nél éreztem először, hogy kicsit éhes vagyok és fáradok, el is nyomtam a legendás csoki ízű sponseremet, amit még Erdélyben kaptam. NA ez hihetetlen jól esett, új erőt adott szinte azonnal és még finom is volt (!!!!!). A követő üzemmódot továbbra is tartottam a tőlem néha 5, néha 50 méterre futóval, aminek nem csupán az volt a haszna, hogy nagyobb iramba hajszolom őt, ami neki talán nem kényelmes, hanem hogy megnézem hova lép: ahol elcsúszik, oda én nem lépek, ahol viszont jó, ott a nyomában haladok. Hiába, ez a cigánykodás mindig is az erősségem volt.

15 körül előjött egy jó kis emlék a tavalyi havas gánti CEP versenyről, amikor valamiért annyira kész voltam, hogy a hegyről lefele 4 helyen éreztem a görcshatárt egyszerre. Ekkor úgy éreztem, mintha valaki rámarkol a  combomra és nem a barátnőm, helló görcs. Sajnos a havas futásoknál nálam ez előjön, pláne ha valami értelmes tempó is van. DE nem volt meglepetés, előrántottam a magnesiumshotot, és minden baba. Vagyis rántottam volna, de kurva nehéz a hóban felfele lépést tartani az 5-ös tempót diktáló sporttárssal, miközben épp a kesztyűs kezeimmel a farzsebemnél turkálok, hogy kivegyem azt a szart és ne hagyjam el a telómat. Így történt, hogy megálltam. Elővettem, bekötöttem a kioldódó cipőmet, ezekkel is vesztve pár értékes 10másodperceket, és újra útra keltem.  Itt a futó eltűnt a szemem elől, kicsit el is engedtem az első helyet, nem láttam nyomát, hogy gyengülne a srác. De 1-2 kanyarral később újra feltűnt, szépen faragtam le a kb 150 -200 méteres hátrányomat, így az utolsó nagy emelkedőn, amely sunyin kanyargott, már mellé érhettem és idegesíthettem a jelenlétemmel. Tudtam, hogy a hosszú, de sunyi emelkedő nem olyan nagy ellenségem, hiszen az edzéseken már számtalan ilyennel számoltam le a kies fővárosban (Edvi, Arató, Konkoly--Thege és tsai). Itt tudtam, hogy megfoghatom a palit, csak okosan kell csinálni. Előhúztam- egy faszt, igazából végig ezt csináltam-a klasszikus ocsmány taktikát, és szinte végig mellette és mögötte futottam az 1-2 kilis emelkedőn, majd amikor a jobbra eső kis single track hozzám esett közelebb, 18,5-nél kiugrottam. Eldöntöttem, hogy vagy beérek kényelmesen a második helyen, vagy váltok egy hatost, és a maradék nitrót is kiégetem a palackból.

Üldözőből üldözött lettem, de igyekeztem az adódó lejtőt keményen megnyomni és közben nem megborulni. Szerencsére jól sikerült, a srácot nem nagyon láttam, csak pár száz méterrel lemaradva egy fordítónál. Féltem, hogy korai a kiugrás, (Csákváron is kicsit az volt) hiszen a verseny 23 kili, de asszem ez volt a megfelelő pillanat. A következő részt már azt hittem, hogy sima lesz és a faluban kell megtenni, de ehelyett egy rohadt csúszós -technikás patakszurdok jött, ahol a víztől kb. egy méterre ment a kitaposott ösvény, de nagyon szűk és futhatatlan volt. Ekkor svábosan azt a frappáns megoldást választottam, hogy december meg hó ide vagy oda, én kurvára a patakban fogok futni ezen a szakaszon. Jó is volt, a helyenként térdig érő vízben egész jól haladtam, majd miután kimásztam, egy következő átkelésnél a klasszikus, "már úgyis vizes vagyok" alapon újra csobbantam a cseszettül hideg vízben, jelentős, technikailag nehéz, csúszós sziklamennyiséget kiiktatva. Ezután már csak kb. 1,5 kili volt hátra, az üldözőt nem láttam, és beértem. A második kb 2 perccel mögött jött be.

Elég kemény volt ebben a hóban a pálya, nekem ez amúgy sem fekszik, de örülök, hogy a taktik működödik, hogy az edzések beépültek, hogy eljöttem- a végeredménnyel és az idővel is abszolút meg vagyok elégedve. Érdemes lenne egyszer nyáron is megfutni ezt a terepet. Kaptam egy meglepően nagy vándorkupát meg egy narancslekvárt, köszi érte, és hát akkor jövőre is...

https://www.strava.com/athletes/20153007

Kedves képviselőtársaim futótársaim: Boldog Karácsonyt