Sűrű Sötét blog

Már reggel, amikor a ruhámat szedtem össze és a kezembe akadt kedvenc Green Day pólóm, gondoltam, ez nem véletlen. Hát végül is pont oda megyek, kedvenc versenyem maga a Paradise. A központban öltözködés közben egy futótárs rámköszönt egy olyannal, hogy " bocs, nem a tiéd a sűrűsötét blog?". Persze meglepődtem, mint Trump a gyökjel láttán, hogy ez most mi és honnan baszki? Egy pillanatra megéreztem a siker és elismertség édes ízét, átsuhant egy kósza irodalmi Nobel-díj képe is az agyamon, de gyorsan elzavartam, hiszen "too much ego will kill your talent". Csabival eldumálva mentünk a rajthoz, kis mozgás, kis futás és odaállt a mezőny a kedvenc versenyem rajtjához.

Bár az elmúlt héten fosul edzettem, volt egy kis alváshiányom a szakdogahajrá miatt és fájt a gyomrom, de nem volt kérdés, hogy indulok-e. De tényleg nem. Már tavaly is iszonyatosan tetszett a verseny, az útvonal, jól is ment, tökös dolog volt, tudtam mi vár rám.  Domb az elején és főleg a végén, köztük meg egy hosszú csapatás, patakkal. A tavalyi után csak pozitív emlékeim maradtak, bár akkor rohadt meleg volt, most meg éppen eső után érkeztünk, de az időjárás messze ideális volt. Idén kicsivel több induló volt, de még mindig családiasnak mondható a verseny, azért a magyar élmezőny jó része nem tette tiszteletét, valószínű UB-n vannak, az UTH-ra készülnek, vagy csak otthon tévéztek és fagyit zabáltak. Mindegy, nekem nem számított annyira, szeretem a kisebb versenyeket.

Stílszerűen a Duna-partról rajtoltunk, én egy tízes csapat mögött kezdtem. Kulcsfontosságú volt az első szakasz túlélése. Nem akartam elfutni, mint a rosszemlékű Muzslán, inkább pont olyan szépen, taktikusan, kiegyensúlyozottan, mint amilyen a Zengő up volt a Mecsekben. A tavalyi győztes persze kilőtt, a második kanyarban kb. már nem is láttam az arcot, elég kemény volt. Én inkább a kevésbé kemény arcokkal maradtam, amolyan gruppetto-módra. Kevésbé kemény. Faszt. Mert mondjuk pont előttem csapatott a legendás Németh családi tandem, így az ő tempójukon utazva a helyemen éreztem magam. Ha ők ezt a tempót ideálisnak tartják, akkor nekem is biztos az. Hát nem tudom, elég fasza érzés volt, annyira beleéltem magam a dologba, hogy nem vettem észre, amikor letértek az útról, így visszaelőzött pár arc, de aztán rendeztük a sorokat a kövi párszáz méteren. Amúgy nagyon király feeling olyan futók mögött menni, akik iszonyatosan ismerik az erdőt és a talajt. Mindent tudnak róla. Hova lépj, mit kerülj ki, hogy tartsd a súlypontodat egy ferde, csúszós ösvényen úgy, hogy közben nem kezdesz tötyögni. Egészen a csekkpontig mentem velük. Aztán el is léptem. Tudtam, hogy itt Zebegényig veretés van, kb. 6 kili lejtő és lapos szakasz, eszembe is jutott az örökérvényű: lefele bátor, fölfele gyenge. Tipikus fiatal. Ennek megfelelően okosan megnyomtam ezt az etapot, átvágtam pár patakon és élveztem. Az izót a kis softból iszogattam közben, de persze csak óvatosan, mert múltkor leharaptam a felét, így félő volt, hogy egy erősebb szoppantásnál leszakad és lenyelem.

A tempósabb szakasz végén két sráccal értünk be Zebegénybe a frissítőponthoz. Hát itt azért nem kapták ki a kezedből a kulacsot és a "mit adhatok?" kérdés kíséretében csapolták a jéghideg izót, volt egy kis lassúság, plusz az izóshordóból is tök lassan csordogált a cucc, így egy kis jogos türelmetlenség is felütötte a fejét, de végül megoldottuk és nyomtuk tovább. Persze emlékeztem, hogy tavaly az utolsó 5-6 kilin mennyire beütött a szomjúság, így idén ebből tanulva vittem egy régi, csutora nélküli soft flask-et is magammal, amibe nyomtam vizet a ponton, és a faluban eliszogattam futás közben, ez is valamiféle újrahasznosítás i guess.

Pont illett a vízköves kopott flaska az újabb 3 centis lyukat kapó, varrt/foltozott cipőmhöz, jár a Beargrylls mém. A falu után a Kálváriára másztunk föl, majd kezdetét vette az igazi mulatság, fasza kis kaptatókkal, és picit utálatos meredekekkel. Amikor éppen egyedül maradtam fölfelé, akkor a parazol, amúgy elég erős új anyagából  a "can't recall " refrénje ment a fejemben konstans. Hát nem vitte el ez sem a pulzusomat az biztos, de legalább passzolt a tavaszi erdő tökéletes harmóniájába.

Fölfele döglődés közben sokszor felvillant a flashback a tavalyi versenyről, amire visszaemlékezve úgy tűnt, hogy anno vígan másztam fel ezekre a pontokra (néha még futottam is) pillekönnyű Fizan botokkal. És emlékszem, hogy bevállt. És emlékszem, hogy azt mondtam, hogy igen, ez sokat segített. Tehát hoztam idén botot?

Nem hát. Van akkora rutinom, meg volt az elmúlt fél évben egész szépen elvégzett, néha még akár tervszerű edzésmunkám ahhoz, hogy nekem már ne kelljenek azok, érted 25-re ki visz botokat, max. a nyuggerek. Magyarul adott a bevált módszer, tök jól használom őket, van bottartó az övemen, és mégsem. De bazmeg most mit csináljak egy olyannal, aki előtt ott az egész Aranycsapat sebesgusztávostul, cserepadostul, de nem, te nem, inkább te állsz ki az angolok ellen, mert azt hiszed, hogy gcijó vagy. Aztán nem.

Ilyen szép gondolatokkal a fejemben meneteltem fölfele a pálya utolsó kemény szakaszán valahol a Dobozi-orom környékén. Az eső szerencsére nem tett rosszat a talajnak, az első szakaszon pont annyira volt vizes, hogy az inkább tapadjon, mint csússzon, a cipő talpa is bírta faszán. A patakátkeléseknél sem kellett túl nagy vízszinttel számolni, de a Duna-felőli oldal sok oldalazós single trackje mondjuk elég kemény volt, lefele kicsúsztam, fától-fáig  oldalaztam, mert nem akartam lezuhanni valahova. És nem is a sérülés miatt, hanem mert onnan megint vissza kellett volna jönni. Vártam már az emelkedő végét és addig szerencsére nem tűnt fel senki mögöttem. A csúcsról lefele már egész jól lehetett haladni, az utolsó két kili áldásként hatott, végre futhattam. Bár Zebegénytől a fejemben motoszkált a folyamatosan elhessegetett dobogó gondolata, itt már éreztem, hogy ez megvan. A Duna-partra kivezetett befutó tök hangulatos volt, jókat dumáltunk utána a beérkezettekkel. A helyezettek Petzl lámpkat kaptak, szerintem ez tök korrekt, hasznos, én örülök neki.

A véleményem nem változott a versenyről. Tökös, ha kemény vagy, akkor akár gyors is, ha meg még nem, akkor egy fasza kihívás. Jövőre is be akarom adni, ez tényleg kurva jó.