Sűrű Sötét blog

Pont ez a dal jutott eszembe, amikor azon filóztam, hogy visszamondjam-e az ősz utolsó nyári hétvégéjére meghirdetett Hoka Forest Run maratoni távját. Mert hát az elmúlt hetekben a pihentetés jelentette az edzéseket és a sok nyújtás, óvatos hengerezés, 1-2 óvatosabb futás nem igazán a legjobb felkészülési mód egy ilyen versenyre. De ingyen van bazmeg (nyertem a nevezést), úgy még a szart is, nemhogy egy fullos versenyt a börzsönyben. „ A fogyasztói társadalom hasznos tagja lettél”, ezzel az örökbecsűvel az elmémben pedig úgy voltam, hogy megpróbáljuk, aztán max feladom a πcsába. Mégiscsak kurvajó az idő, a Dél-Börzsöny pedig a kedvenc helyem, van benne minden, szóval nincs igazi dilemma.

Az odaúton látszott, hogy a beharangozott 25foknapsütés ellenére hatalmas köd és 7 fok volt. Én persze egy pólóval készültem az egész versenyre, megbízunk a meteorológusokban. Ezen kívül viszont mindenre faszán felkészültem. Vittem magammal vagy 6 zselét (6.30 volt a szintidő, gondoltam, lehet, hogy közel fogok járni a kimaxolásához), 3 kulacsban 1.25 liter vizet, sapit és a szárakat. Dilemmáztam, hogy övet vigyek-e, vagy táskát, végül is mindkettő rajtam volt, mert csak 3 frissítő volt a pályán, és már átéltem egyszer-kétszer a szomjhalál közeli futást, nem éri meg. A vádlim az utóbbi napokban egyre jobb lett, de tudtam, hogy sok óra alatt előjönnek majd a hiányosságok, így már napokkal előtte felkészítettem az izmaimat elegendő sóbevitellel, 2 sponser magnéziumot is bedobtam a táskába, ha beütne a szar, akkor kéznél legyen. A zselékkel úgy kalkuláltam, hogy 10 kilinél bedobok egyet, aztán majd 10 kilinként, vagy 40 percenként a többit. Vettem is egy Hoppy trail komlós GU-t, hogy feldobja azt a pár keserves órát, ami vár rám.

Amúgy egész jó kis mezőny jött el a közelgő P85 ellenére is, kb. 60-an lehettünk, az élmezőnyt pedig mindenki ismeri. „Versenynyomás” még véletlenül sem kerülgetett, nem csak a geológus- meteorológus viszony miatt volt köztünk ég és föld a különbség. A központban egyből berobbantam a wc-be, ilyen tökéletesen időzített anyagcserével egyszerűen nem lehet rossz ez a nap- ott, a német nemzetiségi iskola klozettjében ezek a gondolatok jártak a fejemben. Persze ennyire ez nem volt biztos. A rajtnál a középmezőnyből indultam, az első, macskaköves részeken még óvatosan helyezkedtem, nem akartam elfutni, csak próbálgattam a lábaimat.  A pálya első 15 kilije elég baráti, de az enyhén emelkedő erdei utakon futni KELL, mert itt lehet, ha jobb állapotban lennék, nagyon jó tempókat illene menni. Az Adidas Boostot vittem magammal, most a kényelem volt inkább a fontos, a tempót majd máskor futok.

Ez most csak 5.30 körüli időket jelentett, egyelőre jó az, tavaszra majd kemény leszek. Meg hát 5.30-ban futom az egészet, az kicsivel 4 óra alatti idő, még dobogó is lehet. Hasonló mókás gondolatok jártak a fejemben, miközben váltogattam az embereimet és figyeltem a vádlim minden rezdülését. Szép lassan hozogattam az embereket, egész jólesett a futás, a Malom-patak mentén pedig a csodásan felszálló köd misztikusságát élvezhettük. Az első frissítőhöz közeledve beért két pali. Egyikük szintén utcai cipőben ment el mellettünk és kérdezgetett az útvonalról,mert nem volt órája. Merész húzás, bár faszán volt jelölve az őt, de azért mégis. Elég egy hiba, és megy a verseny a levesbe. (off megjegyzés: bár a verseny megy, de a teljesítés és az erdőben eltöltött idő nem... Sosem akarok arra a szintre eljutni, hogy egy tévedés miatti szarabb helyezés úgy elvegye a kedvem a versenytől, hogy feladjam, vagy vitatkozzak a szervezőkkel, hogy mi a faszért nem lehetett jobban kijelölni a pályát (mind a kettőre ismerünk példákat, itt is megtörtént, illetve nagy nevektől is olvashatunk hasonlókat), nehogy már ez elvegye a kedvedet, elfelejted a (terep)futás igazi lényegét).

A másik arc pedig beszélt hozzám. Egy csomót. Szórakoztató volt, pláne, amikor egy túrázó nyugdíjast hozott (öreg)lányos zavarba, amikor rákiáltott, hogy „Csók’lom, messze van még Sopron??”

Mosolyogtam egyet rajta, majd meghallgattam, hogy neki mennyivel jobban megy lefele, a mászás meg kevésbé és hogy nem szabad elfutni az elejét, mert az utolsó 15-ön dől el minden. Én csendben helyeseltem, és nagyon vágytam arra, hogy a következő dh-n mutassak neki valamit a repertoárból. De nem, együtt értünk be a frissítőre, ahol remek kókuszrudakat ettem fél marék zöld olívával és egy kis uborkával, majd eltávoztam. Amúgy itt mondták, hogy bőven az első 10-ben vagyunk, hát ok, köszi, majd megemlékszek róla, amikor a Remete-barlang szopatós meredekjén próbálok túlélni görcs közeli lábakkal.

A pontról kifele Kóspallag utcáin vitt a track, aztán kiértem a jól futható rétekre, itt már 5 alatti kiliket is bevállaltam, jól ment, időközben az idő is melegedett én meg elpattintottam az első gélemet. A Hoppy trailt, amitől egy igazi Hoplager-szerű felfrissülést vártam, de legalább egy alkoholmentes Argusét. Hát az nem volt, kb. olyan, mintha mézet ennél, a legvégén nagyon enyhe keserűség, nem pont így képzeltem el. De amint lenyomtam, a hasam összerándult, egy kis csikarást éreztem, mondom fasza, így próbálgasson új ízeket az ember.  Az erdőket járva folyamatosan kiverhetetlenül cirkulált a fejemben a Replublic- Repül a bálna (kajak ez a címe, édesjézus), de abból is csak 4 sor. Iszonyatos érzés volt, és a legrosszabb, hogy nem tudtam, hogy hogy került be a rendszerbe. Mert bár összeraktam a kocsiban egy playlistet arra az esetre, ha megborulnék, de azon aztán kurvára nem ilyen nóták voltak, Billy Talent és az Interrupters ezt tényleg nem érdemlik meg.

Ezen túlesve elfutotttam a kóspallagi horgásztó körül, csodás sárga levelek között és a felszálló ködben, majd innen egy elég elcseszett, ösvényszerűségen gyors avarcsoszogás vette kezdetét. Elhaladtam r2-d2 magyar őse mellet (ki a fasz rak ki a Börzsönybe egy Hajdú centrifugát?), aztán szépen elkezdtem rámenni az előttem haladó futóra, aki még jó 100 méterrel mehetett előttem.

Aztán hopp, egy kőberúgás, esés közben pedig a bal térdemet egy szép darab kőbe koccintottam.   Elmondhatatlanul fájt és szépen vérzett is, ahogy kell, felálltam, és rápróbáltam. Sétálásba váltott a dolog és 17 kilinél úgy éreztem, hogy elhúzom a belem a Nagymarosig, de ott kiszállok. Iszonyatosan fájt, még sétálva is csak nehezen mozogtam. 5 perc sántikálás után viszont összeszedtem magam és kocogásra váltottam.  Aztán futásra, fájt, de hoztam a 5.30-6 körül, ha meg kell baszódni....

A kis akcióm után összeverődött egy három fős vonat útban a nagymarosi frissítő felé. Benyomtam a második géelemet, ami után ismételten gurgulázott és csikart a hasam, szóval ez volt az utolsó is egyben. A falu felé meredek lejtő várt ránk, de döngetni nem nagyon akartam, csendben örültem inkább, hogy a lábaim nagyjából rendben vannak, majd a faluban töltöttünk, feltankoltam a klasszik kombót a kókuszos-olívás mixből és nekiindultunk a Szent Mihály-nyeregnek. Mivel itt már sokszor jártam (legutóbb a múlt héten), nem kellett a jelzésekkel és az órával törődnöm, helyenként kis kocogásokkal, de főleg túratempóra váltva léptünk ki a faluból a hegyoldalba.

donrazzino

'Kezdődjön a tánc'- mondtam, és beleraktam azt a kis pluszt, amit én tudok. Felhúztam a szárakat és kicsaptam a 25 km-en át magammal hurcolt botokat. Nó perc alatt összeraktam és alpesi fittséggel kezdtem ütemesen felgyalogolni a hegyen. Mire felértünk, nagyjából elmentem a faluban még velem csippantó emberek elől, de az igazi jóság ezután jött. Mert bár hosszú volt az emelkedő, az avaros-köves talaj nem volt annyira vészes. A Szent Mihály-hegyről viszont egy kemény hullámvasút indult az Ördög-hegyen és a Remete-barlangon keresztül, ahol sok turista, kutya és iszonyatosan csúszós poros meredek ösvények váltogatták egymást. És itt nekem egész jól ment, felfele és lefele is nagyon hasznosak voltak a botok,  a Dobozi-oromnál hátranézve már senkit sem láttam.  Onnan pedig már közel Zebegény. Persze Zebegényből még egyszer visszavitt a track egészen Kövesmezőig. Ismertem nagyjából az utat az UTN-ről. 

És amikor elértem az utolsó frissítőt, betoltam a szokásos kombót, közölték, hogy 6. vagyok. Újult erővel nekiálltam, hogy felmenjek az utolsó hegyre és rövidre zárjam a versenyt. Itt már rövidtávosokat előztem felfele a botokkal, majd amikor már úgy tűnt az órán, hogy elérem az újabb lokális maximumot, a terelő emberek felvilágosítottak: lefele a rövidtáv, felfele a hosszú. Nem volt túl motiváló, úgy rugdostam magam tovább, hogy lépésenként azt ismételgettem: "kiakároly?kiakároly?". Kb. még egy 100-ast tettünk bele fölfele,de ránéztem az órámra és egy nagyon szép számot láttam: 3.50.

wow. Itt még az 5 órán belüli idő is meglehet. És meg is lesz. Ezzel az elhatározással toltam fel magam lépésről lépésre, majd a Remetekeresztet követően végig futható szintút és lejtő várt. Fölfelé azon szép gondolatok jártak a fejemben, hogy az fusson maratont legközelebb, akinek két anyja van, és pusztult volna el az a görög csávó anno (upsz), de lefele már egész más volt a helyzet. Persze ezek sem estek úgy, mint amennyire jónak hangzik, igyekeztem figyelni, nem mellélépni, úgyis fájt még a múltheti bokaficam és persze a görcsökre is figyeltem, itt-ott éreztem, közelít a leples bitang. De a faluba beérve kurva jól éreztem magam, pár száz méter után pedig befutottam a célba. 4.38-al fejeztem be a 7. helyen, Nagymaros óta nem éreztem nyakamban lihegő futókat, szóval elégedett voltam. A gélekkel meg nem tudom mi van, eddig nem volt bajom velük, most a második után konstans hányingerem volt, ezt még tapasztalnom kell úgy tűnik, de azért 2 géllel lehozni, az nem rossz.

Mindent összevetve tökéletes lezárása volt ez a nyárnak, nagy fel az Ökofutásnak, és még egy sorsoláson is nyertem egy kurvajó Hoka zsákot, nyilván lassan egy éve a Salomonnál dolgozom, ki más kapta volna.  :D