Sűrű Sötét blog

Bulgária 2023

A terv

Az emúlt 1 év balkáni kalandozásait méltó képpen megkoronázó túrát akartam összerakni. Nem vagyok egy csúcsturista, de a balkán prominens csúcslistájára azért időnként ránézek és egy nagy fehér folt éktelenkedett itt: Bulgária a Pirinnel és a Rilával (na meg persze a tavaly füstbe ment Maja Jezerce, de azt majd később). A görög részeket nem soroltam ide, mert Görögországot nem tartom igazán vadbalkáni országnak…

Szóval mi is lehetne méltóbb esemény megünnepelni (lezárni?) az elmúlt 1 év balkáni kalandjait, mint Bulgária két legmagasabb területű része, a Pirin és a Rila meglátogatásával egy pacek backpacking túra által.

A terv hetek alatt szépen összeállt, talán mondhatom, hogy egyedi megközelítéssel éltünk megint. A szépsége ezeknek a tripeknek, hogy az útvonalat is magunknak rakjuk össze, kevésbé hagyatkozunk mások által készített trekkekre, beszámolókra, habár a balkáni országokból nincs is olyan mennyiség ezekből, mint a Tátra vagy az Alpok esetén. Azért sok erőt és inspirációt merítettem a Pirin Ultra futóverseny vonalvezetéséből, a menni.hu-s srác írásaiból és full random talált helyszínekből. 

A terv a következő volt: Szófiából le Banskoba, a Pirin lábához. Itt kb. 3 nap túrázást terveztünk, a Vihren, a Kutelo csúcsok érintésével a Koncheto-gerincen át vissza Banskoba.

Utána vonattal irány Yakoruda, a Rila déli lejtőihez, aztán kb 2 nap a Rilában az átkeléssel,( a Yakoruda-Borovets et összekötő piros úton a Musalát érintve, természetesen), hogy aztán visszavergődve Szófiába a maradék 1-1,5 napon  várost néztünk és kajáljunk.

Bár az előző balkáni túrák már felkészítettek és valamilyen szinten megedzettek minket, azért konkrétan backapcking túrát, hogy egész úton a hátadon viszed a cuccodat hálózsákostul, bivakzsákostul, kajástul, derékaljastul még nem volt velünk. Hogy állandó balkáni túratársammal, Márkkal felkészültnek tudhassuk magunkat a tripre, 3 héttel a z indulás előtt egy komolyabb Börzsönyi túrát vállaltunk be az augusztusi hőségriadó kellős közepén, ami azért keményen próbára tett mindkettőnke.

A Kemencéről induló kört (40 kili, 2200 m szintet) a legnagyobb, 35 fokos augusztusi melegben és szárazságban  lőttük meg, cserébe miután letudtuk, nagyjából magabiztosak voltunk azzal kapcsolatban,hogy a bolgár trip is menni fog. Ennyit az előkészületekről.

A felvihető kistáskánkat, amit a decathlonból beszerezhető, picire összehajtogatható hátizsákok voltak, teletömtük ruhákkal, powerbannkal, elemmel stb, így simán elfértünk a csomagokkal, aztán a kicsomagolás után az összegyűrthető hátizsákot a nagy zsákok zsebébe raktuk el.

A bazinagy dobozt a vállunkra vettük és végigcipeltük a körúton a Kálvinig, ahol az éjszaka felszálltunk a 100E-re.

1. NAP

Az első nap hajnalán kiértünk a Lisztre, a csomagokkal, becsekkolással semmi gond nem volt, sima a repülőút Szófiáig. Az érdekes dolgok itt kezdődnek, ugyanis 2 óránk volt bejutni a belvárosba és megtalálni a Banskoba induló buszt. Napi 2 járat indult Banskoba, az első kora reggel, a másik délelőtt 11 óra után kicsivel. De szerencsére semmi gondunk nem volt, mivel SZÓFIÁBAN A METRÓ KI VAN VEZETVE A REPTÉRRE, ÍGY 300 FT-ÉRT BE TUDSZ JUTNI A BELVÁROSBA !!!!!44!!4.

Miután bent vontuk, elhatároztuk, hogy a nagy dobozt meghagyjuk egészen Banskoig, nem bontjuk szét, mert így könnyebben felügyelhető. Még arra is volt időnk, hogy elmenjünk egy korán nyitó túraboltba, ahol gázrózsát és palackot is vegyünk (Stenata túrabolt).

Irány  a buszpályaudvar, ami szintén egy jól megközelíthető területen volt, a metrómegálló mellett. Probléma, hogy a buszpályaudvarok, meg az egész buszközlekedés nehézkes abból  a szempotól, hogy általban nincsenek kiírva, melyik buszok melyik starthelyről indulnak és mikor, ami ki van írva, az is általában csak cirill betűvel 😀

De nem gáz, a nagyobb buszpályaudvaroknál az épületen belül különböző regionális belföldi járatok pultjai vannak, és lehet venni jegyet. Mi ezt megspóroltuk az Ommio app-pal, az indulásra pedig rákérdeztünk a desknél. Vagyis rákérdeztünk volna, ha az előttünk sorban álló srác nem egy félig magyar bolgár arc lett volna, aki egyből össze spanolt velünk, megmutatva az indulási platformot és a közelben található legjobb banitsa-lelőhelyet,a hol feltankoltunk spenótos és fetás cuccokból.

A buszút 3 óra hosszára volt kiírva, a cuccokatat felrakták a csomagtérbe, mi pedig felszálltunk a Németországból kiselejtezett, de amúgy rendben lévő buszra. Egy félórás késést összeszedtünk már az elején, mivel valaki balhézott a jegye miatt, de egy adag kiabálás után rendeződött az ügy és nekimentünk a dél felé tartó útnak. Bansko felé semmi extra nem történt, 1-2 városban állt csak meg a busz, de azok még az albán vidékeknél is elhanyagoltabb és rosszabb állapotúak voltak (Pl.: Blagoevgrad). Bansko felé ellebne már látszott a síturizmus hatása, Razlog és Bansko városa egész szép volt, telis-tele a téli szezonra váró síhotelekkel. A buszmegállóból felráncigáltuk a bazi dobozt az airbnb szállásunkra, ami pár napig az utolsó rendes, előre foglalt szoba volt, amivel találkozunk. A belvárosban bevásároltunk, hatalmas burekezésekkel és csokizabálással készültünk fel a másnapi túrára.

 2. NAP

A túra a Bansko és a Vihren csúcsa alatti katlanban helyetfoglaló Kazana menedék közötti kb. 15 kilis, 1600+-os szakaszt jelentette. Alapvetően nem tűnt nehéznek a szakasz, csak ugye mindezt a 20 kilós hátizsákokkal kell megtenni, amelyekre innen onnan ráakasztgattuk a kabátjainkat, hálózsákjainkat, bögréket, stb. Víz, kaja szintén bent.

A kockázat a tervben annyi volt, hogy a Kazana sheltert csak vészhelyzet esetén ajánlják megoldásként, mivel a kb. 2,5*2,5 méteres fadoboz összesen 2 fő elhelyezésére alkalmas 2 db deszakpriccset tartalmaz. Mi 3-an voltunk alapból, illetve ha esetleg más valaki is lenne olyan hülye, hogy a 2500 méteren levő, este a 0 fokot karcoló szeles fülkében elhelyezett, gyengén szigetelt, mindenféle konfortot nélkülöző budiban aludjon, akkor egészen a Vihren hutig vissza kell mennünk. Bár a Vihren hut nincs messze, de egy meredek, viszonylag technikás, kőfolyásokkal szabdalt út köti össze a kettőt, amit nem szívesen mászik meg az ember többször, ha nem muszáj.

Ezt bevállalva vágtunk neki az első etapnak. Banskóból egyértelműen jutottunk fel a Vihren hutig, először a zöldellő sípályák mentén, majd a Todorka és a Vihren-Kutelo vonalú gerinc közötti völgyben, fenyőerdőkben fölfelé, majd dózerúton. A Vihren Hut egy igen nagy, lassan 100 éve épített menedékház, amely majdnem 200 ember befogadására alkalmas. Itt megálltunk vizet tölteni és bevertünk egy jó adag, sűrű, gombával felpimpelt bablevest (6 leva) és 1-1 korsó sört (5 leva).

A kis pihenő után nekivágtunk a Vihren hut és a Kazana menedék közti 4 kilométeres, 500 m szintet tartalmazó szakasznak. A túra ezen szakaszán a szűk keresztmetszetet adó vízkérdést kellett megoldanunk. Mivel a 2500 méter fölötti részeken nem igazán jellemző forrás/vízlelőhely, ez azt jelentette, hogy kb. 2 napi fogyasztást magunkkal kell vinni a Vihren Huttól. Vízből tehát eleget kellett töltenünk, mert már a Kazana közelében sincs forrás. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy még az aznapi szakasz mellett az esti tea-neocitran, a reggeli kávé szeánsz mellett a teljes másnapi Vihren-csúcs-Koncheto-hut túrára és aznap estére és az azt követő reggelre is innen kellett feltankolni. 

 Feltankoltunk és megindultunk. A fenyveseket felváltotta a törpefenyő, közöttük kicsit Tátra-feelinget adó köves-sziklás ösvények és 1-2 nagyobb kőfolyás. A Kazana shelterhez érve délután felé járt az idő, a menedék egyedül ült a Vihren alatti fülke kis dombján, a szélnek leginkább kitett helyen. Körülötte egy kb. 20 példányos zergecsapat legelésztett, majd miután szép lassan arrébb álltak, elkövetkezett az igazság pillanata: kinyitottuk a Kazana shelter ajtaját, és…

 .

.

.

 üres volt!!4!!!!!44

Aznap estére senki sem foglalta be az amúgy meglepően jól összerakott viskót, ami annak ellenére szigetelt viszonylag  jól, hogy az ajtó és az oldalfalak alatt centiméteres rések tátogtak. Természetesen nem vagyunk csicska gyerekek, a réseket azonnal szigszalaggal kezeltük 😀 

Szerencsére valaki hagyott 1-2 palack vizet a házikóban, így egy kis extra is jött a főzéshez, amihez egész gyorsan nekiálltunk. Kempinggázon főtt a tea, majd később rotyogott a konzerv bab húsgombóccal. Az egész házba alig fértünk be hárman álló helyzetben, az alvás struktúráját is meg kellett tervezni. Két ember a két oldalsó deszkapriccsen alszik, ez tiszta sor. A harmadik számára  pedig a huzatos és hideg föld helyett a két deszka közé berakott instabil, de tartósnak tűnő polcot szemeltük ki, így a másik ember mögé behajolva, 90 fokkal megtört helyzetben el lehetett férni. Ez lett az én helyem.  A polc és a deszkák között szintkülönbségeket kivédtünk a derékaljak megfelelő elhelezésével, így egész normális estét sikerült varázsolnunk a kinti, nulla fokos szélvihar ellenére.

1. nap

Reggel kis kávézgatás során a nagyszüleim révén rámhagyott, a Lemezgyár által gyártott alumínium sportpresszó kemping kávéfőzőt használtuk, ami egész  normális kávét eredményezett. Az összepakolás után búcsút mondtunk a szállásnak és magunkkal vittük a szemetünket is.

A terv a mai napra a Kazana shelter-Vihren-nyereg-Vihren csúcs volt, majd onnan ugyanazon az úton le a nyeregig és az ellenkező irányban fel, a Kutelo-1-2 közötti Koncheto gerincen át a Koncheto menedékhez. Ez önmagában egy 5 km körüli túrát jelent, tehát semmi megugorhatatlan dolog, de azért 1000 m szint rejtőzik el benne, mindez a lehető legtechnikásabb terepen. Szerencsénk volt az időjárással, mivel nem esett semmi, a szél azonban elég keményen megdolgozta a csapatot, nem is beszélve a ködről, ami legendásan önti el a Koncehto nyerget minden nap.

A Kazana menedékháztól felküzdöttük magunkat a nyeregig, ahonnan elénk tárult a Vihren óriási háromszöge, vele szemben pedig a Kutelo-Koncheto nyeregre vezető sziklás ösvény és a gerinc. A Koncheto fémdoboza az út végén villogott a napfényben, de tudtuk, hosszú nap vár még ránk. 

Először tehát a Vihrennek vágtunk neki: a Balkán 3. legmagasabb csúcsa 2915 méterrel helyet kap a ultra-prominens európai csúcsok között. Mi ezt az északi nyereg felől vállaltuk be, ahol az alsó köves-sziklás szakaszokat hamarosan felváltották a helyenként tényleg elég meredek láncos részek. Mindezt fullra pakolt hátizsákkal. Maga a felmenetel nehéz volt, de inkább a hátizsákok súlya és az abba belekapszkodó szél miatt. A csúcsra feljutva a felhők fölé kerültünk és remek csúcsélményben részesülve egy-egy citromos mogyorós csúcscsokit is bedobtunk.

A lefelemenet könnyebben ment, a láncok és a sziklák segítségével lejutottunk a meredek részről, egy szélárnyékos szikla tövében megpihentünk, mielőtt a Kutelo 1-2 felé vettük volna az irányt.

Az előttünk álló gerincsorozat impozáns kopársággal húzódott végig, megcsillantva a végén álló Koncheto sheltert, aznapi utunk célpontját. Ez a kis fémdoboz 10-12 ember befogadására képes, remekül ellenáll a szélnek és a hidegnek, pokrócokkal és széles priccsekkel vár ránk. De addig még el is kell jutni.

Hogy a Kutelo 1 tömbjének nekimenjünk, két felé vált a csapat. Ketten telibe a Kutelo tömbjének mentünk neki a meredek, kőbe járt Z betűkön fölfelé, míg 1 ember a hegy derekán ment, hogy a kitett, lánc nélküli gerincszakaszt elkerülje. 

A két út szinte végig látja egymást, így nem volt gond ebből, a Koncheto ridge-nek nevezett legendás gerincszakasz azonban összeérnek, hogy az utolsó kitett parádét újra együtt tehesssük meg. Emiatt nem igazán lehet ajánlani az alsóbb utat, mert a legneccesebb részeket amúgy is le kell küzdeni, csak később.

A magaslati szakasz a következőkből állt. A kevesebb, mint 1 km-es szakasz a  gerincről (2600 m) fel a Kutelo 1-re (2908 m) vezetett, de a csúcsra konkrétan nem mentünk ki az óriás szél miatt. Helyette nekimentünk az északnyugat felé kígyózó nyeregnek. Néha konkrétan a gerincen vezetett az ösvény, vagyis hát milyen ösvény van egy teljesen kopár full meredek hegyoldalon?

Semmilyen, kokrétan köveket kerestünk, amikre rá lehet lépni. A szélnek ellenállva, néha a kelet felől átfújt felhőkbe borítva lépegettünk a Kutelo 2 (2907) csúcsáig, ami után újra egyesült a csapat. Itt vette kezdetét a legendás Koncheto-ridge, ahol már acélhuzalok segítik az életbenmaradást. Mivel a hegy pereme van, ahol 40 cm, így tényleg vigyázni kell, főleg szeles időben. Jobbról az északi oldal 3-400 méteres szakadékai vártak, miközben a táskákkal meneteltünk a szeles ködben. A Koncheto bolgárul “kis lovat” jelent, ami arra utal, hogy ha elég bátor vagy ráülni a hegy gerincére, konkrétan lóként meglovagolható az egész Pirin hegység, annyira keskeny a gerinc néhol 😀

Na persze az acélsodronyok is megérték a pénzüket: a legtöbb helyen kidőltek a huzaltartó állványok, vagy elszakadt a sodrony, de gond nélkül, óvatosan átkeltünk a Pirin legkarakteresebb gerincvonulatán. A kezdeti tiszta, de szeles idő délutánra felhőkkel borította be az egész környéket. Magunk is felhőben járkálva értünk el a Koncheto menedékig, ahol örömmel vettük tudomásul, hogy mennyire jól szigetelt és milyen tiszta házikóról van szó. Gyors öltözködés és berendezkedés után az otthagyott kártyákra vetettük magunkat, ment a buracco és a pihenés.

Egészen addig, amíg egy bolgár pár is betért a házba, hogy éjszakára ők is itt maradnának. 

EZ még teljesen oké is volt, elbeszélgettünk velük. 

Aztán egy órára rá bejött egy 5 fős bolgár társaság, akik így fullra rakták a helyet. A pót pakolós deszkákon is aludtak, , illetve elővették a kajáikat, amit a menedék egyetlen asztalára kipakoltak., Volt itt minden. kolbász, sülthús, uborkák(!), sör, bor, szalonna, kenyér, mindez duhaj hangoskodással, 10 perc után már levegőt se lehetett venni a kis térben a kajaszagtól 😀

Ennek folyományaként éjszaka nyitott ablaknál aludtunk, így, bár betört a nulla fok alatti hideg, legalább friss levegőt szívhattunk. Korán reggel indultunk, a napfelkeltét megvárva nekivágtunk a következő szakasznak.

 3. NAP

A harmadik Pirin napunk a Koncheto-Hut-Yahorov-hut- Bansko útvonalat fedte, ahonnan a terv szerint a délutáni vonattal a Rila déli lábához, Yakorudába érünk, majd ott remélhetőleg egy menedékházban szállást találva alszunk egyet, immáron emberi körülmények között.

A Koncheto huttól elindulva iszonyat szélben, hosszan haladtunk a Pirin nagyon lassan ereszkedő vonulatán, eléggé kitett és technikás szakaszokon. Itt minden szélálló cucc jól jött, én is felvettem a gore-tex héjgatyámat, amit a kiskörúti Humanában vettem 800 (!) forintért. A szél és az útvonal nehézségei ellenére (vagy épp amiatt) viszont olyat láttunk, ami mindannyiunknak örök élményt adott. Mögöttünk a szél áthordta északkeletről a felhőket, azokat hosszú nyúlványként terítette le a Vihren és a Koncheto ridge túloldalán. Végignézhettük a felkelő nap fényében, ahogy ezek az orbitális felhőkígyók lekúsznak a hegyeken, majd a topográfiát követve  felbuknak a következőre. A látvány olyan volt mint Благоевградneve:

 L e í r h a t a t l a n

A látvánnyal eltelve folytattuk az utat a Yahorov menedékház felé, ami  szintén egy nagyobb befogadóképességű, jól felszerelt ház a Bansko-Vihren-hut vonaltól nyugatra. A technikásabb részekről és az üvöltő szél-köd kombóból kiérve a jól definiált felhőhatár alá tátrai környezetben közeledtünk a házhoz. Jól járható nagy kövek és közepes magasságú törpefenyők közül bukkant ki a 70 főt befogadni képes menedékház, nagy terasszal és szabadon csorgó forrással. Bent kis noszogatásra tudtunk kérni teákat és 1-1 tál bablevest, utána a teraszra kiülve élveztük a fel-felbukkanó napot, míg újabb adag teákat főztünk a gázpalackunk segítségével.

A frissítés után már sokkal egyértelműbb volt az utunk: le a városba aztán vonat. A turistaút szép fenyvesben vitt, viszonyal meredek ösvényekkel egészen egy parkolóig, ahol lemérve a távolságokat azt láttuk, hogy Razlog közelebb van hozzánk mint Bansko: menjünk tehát oda, a vonat ott is megáll.

Aztán kiderült, hogy az általam nézett 16.00-i vonat nem is akkor megy, hanem 1 órával korábban, amit csak nagyon-nagyon necces tudunk elérni, de azért megpróbáljuk:

Az ösvényről leverekedve magunkat jó tempóban csaptunk át a Banskot Razloggsal összekötő nagyforgalmú műúton, majd annak mentén masíroztunk be a városba, ahol úgy tűnt, meglehet a vonat: A razlogi vasútállomás nyilván a város túloldalán van, de így is sikerült 5 perccel az indulás előtt odaérni, így már a vonaton fújhattuk ki magunkat.

A vonat egy elég régi, de belülről nem kimondottan vészes szerelvény volt, szabad átjárással a kocsik között . A pacek ruházatú kaller papíralapú jegyeket adott, hármunknak az 55km/1ó10p út kerület összesen 9 levába (ikszdé).

A vonat szépen haladt Yakoruda felé, ahol döntést kellett hoznunk: a google szerint a településről a Rila déli oldalába vezet egy hegyi aszfaltozott szerpentin, kb 3,5 órába telik, mire azon keresztül felérnénk a turistaszállásokhoz, nyilván sötétben, úgy, hogy nincs is szállásunk intézve (mivel nincs semmi elérhetősége ezeknek a helyeknek). 

A másik lehetőség, hogy Yakorudában szerzünk szállást és másnap kora reggel megindulunk.

Ez viszonylag hamar eldőlt, mivel Yakorudában leszállva láttuk, hogy a város kb annyira ocsmány, hogy ez még albániában is neccesnek számítana. Itt airbnb vagy hasonló esélytelen, a félkész házak és a lerobbant épületeket végignézve inkább bementünk az első kisboltba, ami elfogadott kártyát is, szétkajáltuk magunkat, majd felvértezve a következő napokra nekivágtunk az aszfaltozott szerpentinnek.

Az út menti kisbolt, ahol ELFOGADNAK KÁRTYÁT

Az első óra kellemesen telt, beszélgetve kaptattunk fel a zsákok súlya alatt, néha 1-1 szembejövő autónak félreálltunk, de a sötétedés aggasztó volt. Amikor láttuk, hogy egy normálisabb méretű autó közeledik, Márkkal összenézve eldöntöttük: integettünk neki. 

Csodák csodájára megállt a verda,  egy nyugdíjas házaspár pedig beinvitált minket  a kocsiba. Elmutogattuk, hova szeretnék menni, mire kiderült, hogy ők is ott laknak. A nő nem volt benne biztos, hogy lesz szobánk, ezért felhívta  a település összes menedékházát, ahol sikerült intézni egy szobát hármunknak. Ez a csodás égi segítség megspórolt nekunk még 2,5 órányi emelekedőt és egy eléggé reménytelennek tűnő szálláskeresést a sötét Yakorudai estében. 

Ehelyett a szobánk egy tök jó kis retro turistaházban volt, saját fürdővel, vacsival és reggelivel ez így összesen kb 25 euróba került fejenként. A normális szállás lehetőségeit kihasználva végre lefürödtünk, ruhát cseréltünk (nem egymással, hanem TÉNYLEG), feltöltöttük elektromos készülékeinket és aludtunk egy jót. Reggel egy gyors bundáskenyér-feta-tea kombóval indítottunk, majd nekivágtunk a Rila átszelésének.

A “tea” alapvetően egy tök alap hegyi ital, amit szerintem mindenhol tartanak a fázós időszakokra vonatkozóan a hegyi házakban. Bulgáriában érdekes volt, de az egyik emendákházban sem értették, ha ezt akartunk kérni. Angolul, németül is próbálkoztunk és nem értették mit akarunk :D Ezért okulásképp: a tea bolgárul “чай” és “Chai”-nak kell ejteni, mint általában a szláv vidékeken :D. Az összes általunk csekkolt tea a hegyi házakban kivétel nélkül gyógynövényekből álló, ízre általában a kakukkfűre vagy hasonlókra emlékeztető egyveleg volt, nem volt rossz, de különleges, az biztos 😀

Utánanézve valószínleg mégsem kakukkfű, de az ugyanúgy az Árvacsalánfélék hez tartozó Sármányvirág ((Sideritis Scardica/ Görög hegyi tea) lehetett, mindenesetre ízre eléggé hasonló volt. Scardus neve már ismerős a Shara Planinai túrákról.

1. nap

A Rila átkelésre 2 napot szántunk, ideálisan 2 db, kb 20 kilis útvonallal számoltunk. Az egyik a szigorúan emelkedő Yakoruda-Musala-majd Musala-Hut szállással (kb 1900 m+), a másik pedig a Musala Huttól a csúcsig, majd Borovets (kb 200 m+) -ig tartó túra.

Előző éjszakai mázlival szerzett szállásunk azonban lehetővé tette, hogy pár unalmasabb aszfaltos kilit letudjunk aznapról, így egy kiadós reggeli után felpakoltunk, és nekiindultunk a Balkán tetejének, ami így csak kb 15 kilire és 1300 méter magasságbeli különbségre volt tőlünk.

A Yakoruda feletti fenyőerdők Erdély feelingjét hozták, majd ezt, a nagyjából jól járható köves dózert felváltotta a benyúlkáló törpefenyők fémjelezte, klasszikus balkáni hegyi világ, amely a Granchar Hut fölött is igencsak megnehezítette a dolgunkat a sűrű, belógó, marasztaló tüskés ágakkal. A kopár, sziklás birodalom ezután köszöntött be. 

Csodálatos, hófoltos csúcsok között mentünk a hol szelídebb, hol technikásabb terepen, föl-le vitt az ösvény a hegyek oldalában. Eközben pompás kilátás nyílt a Beli Iskar víztározó hosszúkás kék foltjára, vagy épp a számtalan tengerszemre a völgyfők alatt. Menet közben tulajdonképpen senkivel sem találkoztunk, ez mondjuk az egész túrára igaz volt az elmúlt napokban. Miközben jó tempóban keltünk át az ösvényeken, elénk tárult a Musala fő blokkja, amit mi a déli oldalról néztünk ki magunknak.

Ez nem egy irdatlan sziklás nyaktörő útvonal, inkább egy baromi nagy buci, Z alakban koptatott ösvényekkel és sárgás, gyepes sziklákkal. Mégha kitetteknek talán nem is mondható, de jó menet volt 500 méter távon bő 300 szintet menni táskákkal a hátunkon. Ilyenkor fej lehajtva követtük a felfele ösvényt, tempós botozással nagyot hajráztunk, hogy felérjünk  a csúcsra. Aztán felértünk.

És itt most időzök egy kicsit. Képletesen. Mert ez egyfajta szimbóluma annak az útnak, amit bő 1 éve alatt bejártunk. Tavaly még az albán hegyekkel küzdöttünk, kettőből kettő próbálkozás (Korab, Jezerce) fulladt “kudarcba” különböző okok miatt. Persze a kudarc csak átvitt értelmű, azon tanulópénz nélkül most valószínűleg nem hoztuk volna le a bolgár backapckinget sem hiba nélkül. A “meghódítatlan” csúcsok megmaradnak, bármikor próbálkozhat az ember, de amit azok tanítottak neki, az viszont pótolhatatlan és megspórolhatatlan. Fokozatosan tapasztalva, otthoni Gete és Börzsöny túrákkal edződve, a Libegő alatt újabb körre vállalkozva, a Korabot, a Ljubotent,  Tito-t megtúrázva most itt vagyunk a Pirin és Rila lenyűgöző csúcsain, a régió tetején. Ha van miért hálásnak lennem, ezekért az utakért, biztosan az leszek, amíg élek.

A Musala csúcsán azért többen vannak, mi csokikat zabálunk, nyomunk a csúcsfotót, gratulálnuk a túrához egymásnak és megindulunk az északi oldalon lefelé.

Az eddigi kellemes füves-hegyes látképet mordori táj váltja fel, a Kis Korab fekete szikláinak meredek oldalai között kis kék piramisként látszik a Ledenoto menedékház kultikus alakja, mellette mélykék vízű tó. Megcsodáljuk a tájidegen, de különleges építményt, majd folytatjuk utunkat az előzetesen is kitűzött Musala Hut felé, amely a Rila nagyobb  menedékházai közé tartozik. A Hut úgy tűnik nincs nyitva, vagy épp csak üres, de nem is időzünk itt sokat, hiszen, több, kisebb menedék is működik a környéken. Az egyikben kikértük a jól megérdemelt teákat, csokikat majd miután konstatáltuk, hogy még csak délután felé jár az idő, átszerveztük a dolgokat. 

A döntés az lett, hogy megnyomjuk a délutáni etapot is és egészen Borovetsig megyünk ahol épp találtam egy olcsó, de pofás airbnb-t last minute.

A terv további kb. 3 óra gyaloglás volt a legöregebb bolgár sí resortba, ahol még sí világkupákat és biatlon vb-t is rendeztek. A völgyben a dózeren lefelé gyalogolva szépen tünedeztek el a vadregényes sziklák, beértünk a klasszikus fenyőerdőbe, különösebb izgalmak nélkül, de hosszan telt az út. Maga Borovets település iszonyatosan érdekes, tényleg egy békebeli síparadicsom hangulatával bír némi balkáni és posztszovjet beütéssel. Miután kifosztottuk az első, utunkba kerülő boltot, elfoglaltuk a szállásunkat, és rákészültünk egy nagy sörözős-pihenős estére, illetve a másnapi visszevergődésre Szófiába.

1. nap

A hegyi napoknak tehát vége, ide még azért írok pár sort, mert jól jöhet a knowhow, hogy Brovetsből hogy tud visszajutni az emberfia a fővárosba.

Első körben az mindenki számára világos, hogy busz és vonat az nincs ezen a szakaszon, legalábbis a klasszikus értelemben. Mert kisbuszos transzferek pótolják a tömegközlekedést. Na igen, de jó balkáni országhoz híven menetrendet meg a jóisten tudja csak lehívni valahonnan, a buszmegálló lokációja szintén rejtély. Airbnb házigazdának segített, hogy a monumentális Samokov Hotel előtti megállóból indulnak a buszok, amelyek Samokovig visznek. 

A legendás síterepet ellátó buszmegálló a gyakorlatban íg néz ki:

Menetrend a megállón belüli térképre hegesztett táblázaton található, árak meg hasonlók sehol.

Samokovból Szófiáig házigazdánk menetrendet szintén nem tudott adni, de hosszas keresgélés után találtunk egy ilyet, ez nagyjából kielégítőnek bizonyult.

https://samokov-info.com/transportation-services/?lang=en

Az a táblázaton is látszik, hogy óriási anyagi áldozatot nem kell meghozni egy jó órás utazásért Bulgáriában, amennyiben a buszozást választod. Reggel összeszedelődzküdtünk, majd a menetrend szerint kiértünk a megállóba, ahol egy jó fél óra várakozás után megnyugodtunk, mert 1-2 helyi is mellénk szegődött a viskóban. A kisbusz befutott, kicsengettünk pár levát a sofőrnek,aztán pedig hátravágtuk magunkat. Ölünkben a 20 kilós hátizsákokkal hagytuk el a csodálatos hegyvidéket, hogy aztán befussunk a Gyöngyös esztétikájú városba, Samokovba. A pályaudvaron nyilván minden csak cirillbetűkkel volt kiírva, cserébe Szofia nevét nem volt nehéz belőnünk így sem a táblák alapján. Itt ismételten megvártunk egy, az előzőnél kicsivel nagyobb kisbuszt, szintén pörgött a kp, megnéztünk még egy verekedést a pályaudvaron, aztán kisebb dugókon keresztül eljutottunk a nagyvárosba.

A városnézős kajálós dolgokat nem írom le, mert minek, annyi fontos lehet még, hogy a visszaúthoz szükséges költöztetős dobozt a városszéli Bauhausban minden további nélkül találtunk, szóval a hazaút is simán telt.