Sűrű Sötét blog

Nyáron nem csak a Balaton vize hullámzik nagy amplitúdóval a Soundon beekizett hollandok seggeseitől, hanem a futóformám és edzettségem is (szerencsére más okokból). És ezt én tudom a legjobban. Ennek ellenére masszív pont volt idén is a maraton a Szent hegyen. Bár az évben elvégzett edzésmunkámmal egészen elégedett vagyok, azért van 1-2 olyan hónap, amivel nehezen tudok csak elszámolni, például a nyárral, ahol a felkészülés időszakát eléggé megbolygatja egy-két fesztivál, bicótúra, kirándulás vagy random nehézssúlyú piálás. A nyugodtabb hetekben futottam szintes köröket, de előfordult a szerény heti 20-30 kili is. Nem is tervezetem versenyezni ezek tudatában, és az UTH enyhe csalódásos élményével az elmémben csak egy, helyi versenyre mentem el (Csolnok, bányász félmaraton), oda is csak azért, mert nyertem egy nevezést és mert a név kötelez ( a Priegl-ök hazája). Az ott nyújtott aranyos teljesítményem nem feltétlen erősített meg abban, hogy jó ötlet volt a hargitai maraton, de imádom a helyet, nem lehet mit tenni. Ott kell lenni. Arról a tervről, hogy behozom 6 óra alá, igyekeztem letenni, hogy ne nyomjon akkor, ha szarul menne. A verseny előtti héten pont egy jó tátrai túrázást csaptunk, ahol ugyan csak egyszer mentem el futni, de cserébe a túrákon jó szinteket mentünk egész nehéz utakon, amikre úgy gondoltam, hogy segíteni fog a kritikus részeken (Csicsói Hargita, utolsó mászás). 

A terv a következő volt: kajálok egy fasza tésztát este, a versenyen meg lazán, okosan megyek, nem futom el az elejét, kötelező módon frissítek minden ponton, és viszem a botokat, amik elég sokszor hiányoztak a tavasszal.  Ember tervez, Aliexpress végez, a botok csak a verseny után jöttek meg, szopi, de túléljük.

A 9-es rajthoz korán kellett kelni, de a pestiesen szólva „pöccre” beállított bioritmusom tökéletesen alkalmazkodott mindenféle verseny előtti szándékomhoz, köszönhetően a sok víznek és a babos-tonhalas-paradicsomos tésztának. A rajtszám átvételénél igaz székelyesen "szerencsés szaladást" kívántak nekünk, majd pillekönnyűen álltam a rajtzónába, ahol egy gyors technikai tájékoztatón elmondták, hogy az útvonal nem változott, DE a 3-as időmérő pont az idén nincs (szóval valamennyit mégis). Gyors lecsekkolták a kötelező felszereléseket, majd közösen számoltunk vissza a rajtig. Az esőkabát miatt vittem zsákot, plusz beleraktam egy csomó kulacsot, mert kurva meleg volt és nem akartam a tavalyihoz hasonlóan a szomjhalál szélén random szutykos pocsolyákból szürcsölni. 

A rajt kilőtt, én elég hátul kezdtem a dolgot, az utolsó 10 emberrel kocogtam, igyekeztem nem felbaszni nagyon a pulzusomat és nem elfutni az elejét, ez kritikus (lásd: muzsla, uth).  A taktik bejött, egy merész 8 percessel kezdtem az aszfaltot, és mire elkezdtük a mászást a Madarasi csúcsra,  pont „beszorultam" egy olyan arc mögé, aki azért jól megy, de nem elfutósan.

A hargitai verseny amúgy egy tök jó terepmaraton, van benne elég szint, de nem csak ezért nehéz. Ami a keménységét adja szerintem, az a létező összes talajtípussal való találkozás a 42 kili során, kivéve talán a sivatagi homokot. Aszfalttal kezdődik, majd hamar egy köves saras, de széles erdei útra visz. Utána a meredek 20 centi széles singletrackek vezetnek fel a Hargita csúcsaira, ami csak azért nehéz, mert a benyúló ágakra rálépve kurva nagyot lehet zakózni és persze mert nem látod, hogy hova lépsz. A csúcsokon gyakran sziklás a terep, ezek mellett pedig ott vannak a földutak és vízmosások, amelyeken 1 rétegnyi, ökölnagyságú, lekerekített vulkanikus kőzetdarabok hevernek, remekül  gurulnak egymáson. Ha ezeken túl vagy, jöhet a tisztás, ami vagy vállig érő füvet jelent, vagy mocsaras, vádliig süppedős ingoványt, amit aztán fasza patakátgázolással lehet lemosni. Ahol pedig masszív fenyvesek vannak, ott a puha tűlevelű talajon felhalmozódó egymáson guruló tobozok szopatnak, illetve a viharok miatt széttördelt tüskés ágak darabkái, amik nagyon könnyen szívesen forognak szembe veled. Ezek tudatában és az UTH előtt szerzett bokasérülésem fájó emlékével elhatároztam, hogy nagyon fogok figyelni. Ennek köszönhetően az általam lehagyott versenytársak 95%-át nem tudtam megjegyezni/megnézni, csak a cipőik alapján vannak emlékeim róluk. Még a Madarasi-Hargita alján beálltam egy Mr. Asics fuji mögé, aki a kényelmes, de jó tempójú túrában nyomta a meredeket. Előtte már Mr. Lasportiva1-et (igen, kurva sok la sportiva volt, sosem láttam még ennyit összesen életemben) követtem, de aztán ő kissé elhúzott (ő volt a korosztályos győztes, mint a dobogón kiderült). Miután a csúcs alatt kibújtam Fuji bácsi szélárnyékából, átzargattam a fennsík keresztjei között és nagyon figyelve megkezdtem a lecsapatást (közben persze De:nash sorai zúgtak a fülemben). Sikerült 4.34-ben úgy lejutnom, hogy nem billentem ki egyszer sem. A központhoz érve megtöltöttem a még üres kulacsaimat (kemény 5 kili után) és nekiindultam a maradék 37 kilinek új áldozatokra vadászva

amaggyarturulmadár zargatása

Észrevétlenül telt el az első 8 kilométer, ahol utolértem azt a srácot, akivel véletlenül  összecserélték a rajtszámunkat előző este, szerencsére lecsekkoltam. Szóba elegyedtünk, nagyon szép technikával és abszolút minimálban nyomta (póló nélkül és egy UD race vest 4.0-ban), sikeresen el is tévedtünk egy kicsit, de időben észrevettem. Mondjuk a srácnak nem volt órája sem, szóval nélkülem valószínűleg Csíkban jött volna rá, hogy rossz az irány. Felfele okosan, de elléptem, a Rákosi csúcsára már előnnyel érkeztem és egy pillanatnyi szétnézés után nekimentem az őrült köves/áfonyás/törpefenyős ösvényeknek, amik visszavittek a gerincre. Itt igazán jól ment a dolog. Simán megfutottam a felfeléket is, élveztem a kanyargós és kidőlt fákkal tarkított medvebaszta ösvényt, úgy éreztem, hogy ez nagyon rendben van eddig.

A Madéfalvi-Hargitához érve elbizonytalanodtam, mert a szervezők azt mondták, hogy nem változott az útvonal, de a 3-as időmérő idén nem játszik. A 3-as időmérő pedig a madéfalvin volt. Az órán a track tavalyi pálya volt (ez volt a honlapon is), ezen pedig rajta volt a csúcs. Kis bizonytalankodás után visszafutottam egy kicsit, de meggyőződve arról, hogy jó úton jöttem, mert ki volt szalagozva, tovább verettem Hargitafürdő felé. Trendszerűen lefele ment az út, több kisebb-nagyobb emelkedővel díszítve, ezeket lendületből futottam meg. Beértem Mr. Lasportiva2-t, aki kis üldöztetés után kedvesen felajánlotta nekem a vezető pozíciót, amit elfogadva továbbcsapattam. A tavalyi esésem helyszínén idén csak egy bokarándulással kellett beérnem, majd Hargitafürdőnél újra frissítettem, tudtam, hogy innentől kezdődik az igazi szoppendáré: 18 kili telt el és most jön a másfél kili kb 350 szinttel, tehát a Csicsói-Hargita mászása.  Bevertem egy gélt, kókuszrudat, perecet és nekilódultam a falnak. A frissítőponton hagytam 1-2 embert és felfele is behúztam valakit, majd beálltam Mr. Inov, a középkorú szikár, román úr mögé, aki enyhén veszélyesen kalimpált  a botjaival, de legalább a tempója jó volt. Felfele nem futottam semmit, tök fölösleges lett volna, inkább az elkövetkező kb 6-8 kili hullámzós lejtős terepre gondoltam, na meg az azután következő 12 kili mászásra. Felfele kurva jól jött volna a bot, de nélküle is megvoltam, éreztem a tátrai túrák pozitív hatását. A csúcs után is Mr. Inov barátom mögött futottam, de közben elővettem a zsákomból az izót, felszedtem 1-2 eldobált gélt, majd ismét a sarkában voltam. Lefele beértük Mr. Lasportiva 3-at, aki kb. 60 körüli őszes fazon volt, de kurva jól nyomta. Túl jól. Csak közben meg nem figyelték az útvonalat, és szépen továbbmentek a rossz irányba, én meg már hiába kiabáltam. Valami szararc kicsit megrongálta a jelzéseket, remélem  ő is eltévedt  és véletlenül a kanos medvék barlangjában érte az éjfél.

Az urak botjainak kopogását a 26 kilis frissítőnél hallottam meg újra, ahol egy nagy koviubi kíséretében és újratöltött flaskákkal kilőttem egy egész kellemesen futható füves-köves szintútra/enyhe lejtőre. Itt sikerült beleraknom 1-2 5 alatti kilit, ami az edzettségem tekintetében és a már 25k, 1000 szint után pozitív csalódásnak éltem meg. Hanem egyszer csak nagy kopogást és döngetést hallok, hátulról szél támad, és Mr. Lasportiva 3   4.30-ban lefele leverette mellettem a botjaival, pislogtam, mint Pintér Attila a francia etikett szalonban. Na persze, neki több ideje volt edzeni. A padre sokáig előttem volt 10-20-30 méterekkel, majd amikor az első komoly patakátkelésnél felfordultunk a hegynek 30-nál, már csak néha tűnt fel. Nemúgy Mr. Inov, akit azóta sem láttam, őt sikerült leszakítani valahol.

Az utolsó 10-12 kili kb. 700 szintet tartalmazott, ennek döntő része a napsütötte, fa nélküli legelők csapásain ment keresztül, ahol a fű között indokolatlan és aljas kődarabok rémisztgettek. Itt már totál egyedül voltam, nagyrészt túratempóban teltek a kilik, bár néha elfogott egy olyan érzés, ami tavaly ilyenkor sehol sem volt. A „fussunk bele bázzeg, legalább a kövi szalagig” érzésről beszélek, ami segítségével egész jól (8-9-es kilik) túlestem a perzselő nap által felügyelt kilométereken. A sunyin és kellemetlenül emelkedő út az utolsó 6-on felvitt a hegy oldalába, ahol igazi, senki által nem járt csapások, patakok és süppedős mocsarak mentén vezetett tovább. Bár már 10 kilinél éreztem a cipőmben a dörzsölés helyét és a leendő vízhólyagok méretére is meghirdettem tippjátékot, de azt el sem tudtam képzelni, hogy ezekre mennyire jól esik egy jéghideg patakátgázolás. És mennyire szarul esik utána közvetlen egy lábszárig a sárba süppedés. DE ez ilyen,erről tudok. Kis holtpontkák ilyenkor voltak, a fülest viszont most sem dugtam be, hiába raktam össze előtte egy baszó VHK-dropkick-pendulum-cpg pörgető listát. Inkább viaskodtam magammal, bár nyugtatólag hatott, hogy már jó 36 kilin túl vagyok, de semmi jele nincs görcsnek, izomfáradtságnak, elkeseredésnek, vagy „nembírommindjártleülökidegeccc” érzéseknek. Az az igazság, hogy kurva jól bírtam, mert nem csesztem el az elejét végre és kellő alázattal mentem neki a hegynek, emellett ittam/ettem, amennyi kellett. A pozitív flow-hoz hozzátett, hogy az órán láttam, hogy itt simán meglehet a 6 óra alatti idő is.

 Az utolsó csekkponta kikanyarodva megtudtam hogy 3,5 kili van még, illetve hogy 16. vagyok (bár erre rohadtul nem voltam kíváncsi). Innentől egy 1 kili ment murván, 1,5 kili a dzsindzsában és az uccsó 1 megint a murván. A pontról kiérve nagyon megörültem a dózerútnak, elkezdtem futni és meg is láttam a következő futót. Ő hallotta a futólépéseket, hátrapislogott párszor és elkezdte szedni a lábát, de sikerült olyan elvetemült arccal néznem rá, hogy benézte a leágazást és továbbfutott a rossz irányba. Én utánafüttyentettem és intettem neki, hogy bizony komám, ez itt még bent fog kacskaringózni egy ideig, szóval gyere velem a bozótba vissza. A srác  iszonyat kelletlen fejjel vette tudomásul a meghívást, mire nagy nehezen utánam jött, én már bent küzdöttem a kurvanagy, tüskés indákkal és bokrokkal. Kiérve már csak egy nagy bucka volt a dózerúton, onnan pedig egyenest a befutó, ami persze még egy kis domb tetején állt. Az utolsó kilin megelőztem még egy embert, aki már sétált, kellemesen biztattuk egymást, majd betottyantam a kapun. És itt jött el a nap legérdekesebb része: nem voltam szartig. Tök jól éreztem magam, lecsaptam egy ásványvízre, nem görcsölt semmim és csak leültem a dombra, hogy újra átfussam a szememmel a Hargita csúcsait, a csicsói tornyait és azt a pusztulatos völgyet, amin az elmúlt másfél órában toszódtam. Az úton képzeletben újra végigjárva "Li Taj-po szavai csengtek a fülemben" (na nem ÚGY, hanem ÍGY)mert ő megmondta már mikor baszki: a hegyet csak imádni lehet. Újra meggyőződtem róla, hogy ez a kedvenc hegyem maradt. Asszem most először tapasztaltam meg a flow-t, ami a verseny nagy részén végigkísért. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy tökéletes és pillekönnyű futit, hanem egy odafigyelős, kemény, de végig jóérzéssel és minimális fájdalommal járó futást. 12. helyen érkeztem be, korosztályban (18-29) pedig a második helyen álltam, bő 25 perccel az első mögött, ezért egy iható kupa (Szenttamás Stout) járt. Jó móka volt, az edzéseket pedig azonnal folytatni fogom, amint a 4 centis, véres hólyagok a talpamon megengedik.

Magas térd emelés És egy És kettô És egy És kettô Gyerünk Péter Te is Most megpörgetjük És És elég

Egészségetekre